Folynak a könnyeim a húsleves felett: hiányoznak a szeretteim, akiket idén elveszítettem

Amúgy nagyon pörgős életet élek, rohanok, interjúzom, írok, rádiózom és élményeket gyűjtök, most mégis lassítanék. De nagyon! Néha úgy érzem, annyi minden hiányzik, és sosem érem utol magamat, közben meg a bőség tengerében lubickolok, és nem győzök hálát adni. Mert van miért. De van ám. Megadta a sors mindazt a fontos dolgot, amire mindig is vágytam. Szerelmet, gyerekeket, boldogságot. Sőt már repetát is kaptam, egy tüneményes kis unoka személyében.

Mi más kellhet még? Talán az idő. Az hiányzik a legjobban. És ők, akik már nem lehetnek itt velünk. Nagyszüleim, drága nagybátyám és azok a nénik, bácsik, barátok, akiket szerettem. Istenem, mennyi mindenkit elveszítettem az utóbbi időben. Bárcsak itt lehetnének. Bárcsak odabújhatnék nagymamám ölébe és nagyapóm erős vállára hajthatnám a fejemet. De jó lenne most felugrani az újpesti nagyiékhoz egy jó palacsintára.

Lassan fődögél a tyúk a tűzhelyen, azért is húsleves, mert annak idő kell. Ahogy nekem is. Időt kell adjak magamnak és az emlékeimnek. Kávét főzök és míg lecsöpög a fekete arany, gondolatban előhívom nagymamám írógépét, és az üveg presszóspoharakat az alumínium kávéskanalakkal együtt. Szép sorjában megjelenik nagyapó is a Babettáján és a fodrászüzletben is újra a hetvenes évekbeli hölgyek frizuráját csavarozza másik felmenőm.

Apránként nekem is sikerül átszellemülnöm, és amolyan andante stílusban átlépnem az advent reményekkel teli küszöbén! Előveszem a megviselt fényképesdobozt és hosszasan elmerengek a gyermekkor édes pillanatain. Törékeny kis emlékfoszlányok, naptejillatú nyarak és fájdalmas karácsonyi történetek.

Mi ez a kövér sós valami itt a szemem alatt? Könny csordul végig arcomon, elönt a forróság és most nem csupán a konyha melege teszi... És, hogy véletlenül se szökjön ki a múlt szaga a dobozból, komótosan rázárom a fedelét. Esetlenül sürgök-forgok az asztal körül, sehogyan sem találom a helyemet.

Elszégyellem magam, mert közben mélyen hiszek az öröklétben, most meg mégis sajnáltatom a megtépázott kis lelkemet. No de én is csak egy gyarló ember vagyok a sok közül, és az év ezen időszakában meg simán megengedett az elérzékenyülés. Bárkinek!

Komótosan előveszem a fiókból a gyertyákat, leporolom a tavalyi koszorút és előkeresem a kedvenc karácsonyi lemez - válogatásomat, hogy a magam módján hangolódjak. Felhívom a gyerekeket, dobok egy facetime puszit az unokámnak és még egy kicsit elidőzöm a letűnt korok emlékeiben, mielőtt elkezdeném a rendhagyó leltározást.

Leltározok magamban, szelektálok a fáskamrában, és nem csak a kacatok között, hanem a virtuális életemben is rendet teszek. Véget vetek romboló és egyoldalú kapcsolataimnak, törlök minden lejárt lemezt, kihajítom a halott és lábon száradt virágaimat, mert bárhogy is menteném őket, nem lehet. Eljárt felettük az idő és nincs mese, kell a hely az új energiáknak.

A kisszoba ablakán halványan kirajzolódik már a jégvirág, és hamarosan a zúzmaraszívek születését is megünnepelhetjük. És bár a nap aranyló fényével még megtréfál minket néha-néha, hullócsillagok ide vagy oda, mégiscsak itt állunk a december küszöbén. Szívemben hálát érzek. Mély, szeretetteli hálát. Mert van miért hálát adnom. Most jut idő magamra, családomra és az érzéseimre. Mert időt szentelek nekik.

Ez az Advent legfontosabb üzenete. Az idő, a lelassulás, az átértékelés, emlékezés, örökítés, a lezárása és egyben újrakezdése valaminek. Gondoljatok csak bele, egy kellemesen fülbemászó muzsikával a háttérben, az asztalon gőzölgő tea, vagy habos kávé társaságában, csillagánizs és kubebabors illatba burkolózva, mennyei élményné válik a készülődés. És közben szívünk, csordultig megtelik szeretettel! Mert készülődni, várakozni jó dolog!

Nyitókép: Shutterstock