Onnan tudtam, hogy Papszi leépült, hogy már nem tudott lemenni imádott garázsába

"Megyek a garázsba" - kapta fel barna bőrtáskáját papszi ebéd után. Ez a mondat napi szinten elhangzott mamiéknál, papszi ugyanis rengeteg időt töltött az ominózus garázsban. Tény, hogy ezermester volt, bármit megjavított, megszerelt, a garázs leginkább egy műhely volt.

Gyerekként mindig valami varázslatos és titokzatos helynek láttuk, ahol gázolaj, csavarolaj, szeleplazító spray és ki tudja mi mindennek az illata kavargott, mindenfelé titokzatos szerkentyűk, szerszámok, gépek hevertek, imádtunk odajárni. Papszi megszokott fehér trikója és hózentrógerja is magától értetődően tartozott az összképhez, ahogy olajos kezei és a zöld kéztisztító trutymó is, amiből mindig jutott a mi tenyerünkre is.

Tény, hogy valóban dolgozott, amikor ott volt, de fiatal felnőttként megláttam, mi is a garázs valójában.
Menedék volt papszinak, egy olyan, saját maga által teremtett világ, ami csak az övé volt, ahova bármikor elmehetett, ha egyedüllétre vágyott, ha szöszmötölni akart vagy egyszerűen csak ülni és nézni ki a fejéből, mert ilyen is akadt. A garázs volt az ő külön bejáratú meseországa. Nagy kiváltság volt oda bekerülni és szigorú szabályok uralkodtak. Akkor már azt is láttam, addig fog élni, amíg oda el tud járni, amíg tud bütykölni, szerelgetni, alkotni, ez tartja benne a lelket, az életerőt.

Soha nem felejtem el, egyszer kitalálta, hogy egy régi Barkaszból lakóautót csinál. Olyan helyre kis lakókocsit rittyentett pár hónap alatt, hogy annak mindenki a csodájára járt. Sok felejthetetlen gyerekkori élményem fűződik ehhez a lakóautóhoz, sokat kirándultunk és elmondhatatlan varázsa volt a Trabant mögé rögzített Barkasz lakókocsiban lakni, létezni azokban a napokban. Általában utazás közben a Trabiban ültünk és igazán nagy kegynek, kiváltságnak számított, ha beülhettünk a Barkaszba. Csakis a megszabott helyen szabadott ülni menet közben, ha nem tartottuk be a biztonsági előírásokat, rakhattuk is vissza a hátsónkat, s mivel hatalmas élmény volt, eszünkbe sem jutott, hogy felrúgjuk a szabályokat.

Forrás: Shutterstock

Örökre belém égtek a képek, amiket a kicsi ablakból leselkedve láttam: az autóutak, az elsuhanó fák, a megcsillanó napfény, a felhők, a madarak, mert ezeket az akkori sebesség mellett mind élvezni lehetett. Telt-múlt az idő, észrevétlenül suhantak az évek, s közben olyan természetes volt, hogy velünk vannak a szeretteink, a szüleink, nagyszüleink, talán az ember nem is tudja igazán értékelni nagyon fiatal korában ezt, mert még nem tudja, milyen elveszíteni azt, akit szeretünk, milyen felfoghatatlan érzés, hogy nincs többé.

Nekünk természetes volt, hogy papszi ott van, hogy lovagolunk a hátán, miközben ő a már fájós térdein rohangált körbe-körbe a szőnyegen. Természetes volt, hogy a kedvenc fotelje körül ugráltunk és seggre pacsit játszott velünk, óriási visítozások és nevetés közepette. Természetes volt a hangja, a jelenléte, az érintése, a csikis borostája.

S aztán egyszer azt kezdtem látni, hogy görnyed a háta, göcsörtössé válik a keze, meglassult, tétova lett. Egyre jobban leépült és már a garázsba sem tudott elmenni. Próbáltunk készülni rá, hogy hamarosan elmegy, beszélgettünk is róla, mégis nagyon szomorú volt látni, hogy az életerős, energikus nagypapám egyre inkább elveszíti önmagát, szomorú volt látni a szellemi leépülését annak az embernek, aki olyan hatalmas tudással rendelkezett, mint csak kevesen, s akitől rengeteget tanultunk.

Hirtelen esett le lábról. Igaz, az odavezető út hosszú és nehéz volt, főleg nagymamámnak, aki ápolta, mégis olyan váratlanul és gyorsan történt minden, hogy felocsúdni sem tudtunk, már nem volt velünk.
Amikor elment és megvolt a temetés, az egész családdal elmentünk a szokott helyünkre, halotti tort ülni. Addigra kisírtuk magunkat és anekdotázni kezdtünk: minden családtagnak volt egy sztorija, egy emléke, s bár szomorúak voltunk, mégis nevetni kezdtünk. Pláne, amikor elhangzott az ominózus kérdés:

- Emlékeztek a garázsra?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek