Amikor temetnek, hiába sírsz, addig mosolyogj, míg élek

Vannak dolgok, amik nem változnak. Évről évre ugyanúgy a hagyományunk elengedhetetlen elemei. Október utolsó és november első napján is emlékezünk. Azokra, akik már nem lehetnek köztünk. Azokra, akik életünk részei voltak így vagy úgy. Így van ez, hosszú évek óta.

Mindenki másként éli meg a szerettei elvesztését. A gyászra nincs recept, ez egy folyamat, ami mindannyiunkra másként hat. Sokan hiszik, hogy az élet végével nem zárul le örökre a lét, hisznek valami megfoghatatlanban, valami földöntúliban. Istenben, angyalokban. Jómagam is ezek közé az emberek közé tartozom.

Kicsi korom óta hiszek. Nem csupán azért, mert így neveltek otthon, hanem, mert a hit szerves része az életemnek. A hit olyan, mint a szerelem, nem lehet megmagyarázni, és ahogy a bibliában is írják:

A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.

Akik meg vannak győződve arról, hogy nem csak ez a földi élet létezik, még azok is alárendelik magukat a szokásoknak, és gyászolnak, feketébe öltöznek, temetőbe járnak és egy kőhöz beszélve várják a jelet, vagy épp a feloldozást. Talán, mert ezt várja tőlük a család, az egyház és a társadalom. És, mert így megnyugtatják saját magukat is, hogy megtették, amit meg kellett tenniük.

Azután miután a virágokat a sírra helyezték és meggyújtották a mécsest, indulnak dolgukra, mert várják őket a hétköznapi teendők. Itt a földön. De lehet-e másképp emlékezni? Mi van akkor, ha fekete helyett, fehérre váltunk, hiszen vannak nemzetek, és hagyományok, ahol a fehér a gyász színe és így, ők az öröklétet ünneplik családtagjaik eltávozásakor.

Mert sokak vallják, hogy a halál is az élet része. Ha minél többen gondolnánk így, könnyebb lehetne az elengedés, és a miértek megértése. Eszembe jut egy gyönyörű idézet, amit „A Vígasz szavai" könyvecskében olvastam, s így szólt:

„Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet maradt utána." (Marjorie Pizer)

Így is fel lehet fogni. Akik hisznek valami megfoghatatlan felsőbb hatalomban, még azok is meginoghatnak, és felteszik a kérdést olykor-olykor maguknak, hogy vajon tényleg létezik-e mennyország és pokol. Nincs ezzel semmi baj, hiszen esendőnek születtünk, emberből vagyunk és az emberi lét, magában hordozza a gyarlóságot. Ez földi életünk záloga.

Forrás: Shutterstock

A lényeg, az elfogadáson alapszik. Ideje lenne megtanulnunk tiszteletben tartani embertársaink szokásait, hagyományait, és együtt érezni valamilyen módon a gyászukkal.
Emlékszem, amikor a nagymamám elment, nagyon nehezen fogadtam el az elvesztését és hiánya még oly sokáig mardosta a szívemet. Pedig az ő hite szerint, jó helyre került. Évekbe telt, mire az én hitem is közelített hozzá. Ma már szeretettel és mosolyogva tudok ránézni a közös fotóinkra. Idő kellett hozzá.

Évekkel később, amikor kedvesem édesanyját hirtelen elveszítettük, fájó volt látni, hogy a szeretett férfi mennyire szenved. Nem tudok segíteni, a szeretetem szinte bántóan hat rá, miközben őt a bánat kínozza. Türelem és megértés és az a bizonyos idő, ami valamelyest enyhíti a fájdalmat. El kell tudnunk fogadni azt is, hogy vannak sebek, amik sosem tudnak begyógyulni.

Vannak, akik nem szeretik őrizgetni elhunyt szeretteik tárgyait, ruháit, mert úgy érzik, azzal is csak a fájdalmat erősítik magukban. Személy szerint, nagyon hálás vagyok azért, hogy annak idején nem dobtam ki azt az egy-két dolgot, amik a családtagjaimra emlékeztetnek. Jól esik azokból a csészékből inni a reggeli kávét, amiket szeretteim ajka érintett, és nagyapám órája is mindig velem ketyeg. Amikor az írógépre tekintek, eszembe jut drága nagymamám. Számomra ők nem haltak meg, én így tartom életben őket.

Mélyen hiszek abban, hogy lennie kell valaminek. Valami hatalmasabb dolognak, túl minden emberi elképzelésen, ami reményt ad. Reményt ad mindannyiunknak. Hittől és meggyőződéstől függetlenül. Maradhatunk azok, akik vigaszt nyújtanak, akiknek mindig lesz egy kedves szavuk, akikhez lehet menekülni. Menekülni, ha már nincs kihez, nincs hova. Mert az embereknek erőre van szükségük és szeretetre. Valakire, aki meghallgatja őket.

Ha minden nap egy kicsit többet adunk abból, ami nálunk van, egyre többen tudunk erősödni. Választhatunk, hogy eleven sebtapaszok, mentsvárak leszünk-e, vagy érzéketlenné válva átlépünk embertársaink felett. De mi van akkor, ha nekünk is szükségünk lesz egy tapaszra Marad-e még valaki, hogy bekötözze a láthatatlan sebeinket?

Hamarosan kisétálunk a temetőbe, szép koszorúkat, virágokat viszünk a sírokra, és mécsest gyújtunk. Meglehet, hogy otthon, vagy a templomban imádkozva emlékezünk a halottainkról.
Olyan jó lenne egy kicsit most másképp tenni mindezt, másfajta szeretettel ölelve magunkhoz eltávozott lélektestvéreinket. Azzal a szeretettel, ami magasba emeli és nem a mélybe taszítja drága emléküket.

Mindannyiunknak hatalmas erőt kívánok mindehhez. Talán soha nem volt még nagyobb szükségünk erre, mint napjainkban. Engedjétek meg, hogy egy saját idézettel zárjam soraimat, remélve, hogy némileg vigaszt leltek ezekben.


Bennünk élsz, és egy mondatdarabban, elejtett, megmosolyogtató szavakban, az esőn kint felejtett lábasra nézve eszünkbe jutsz, mert téged idézve, megáll a kanál a pohárban, és csend lesz egy pillanatra a zajos szobában.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek