Nyugodtan ordíts, dühöngj, ha elveszíted azt, akit szeretsz!

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség nemcsak a szeretteink halálát jelentheti, hanem akár egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, vagy egy életszakaszunk végét is.

Nehéz időszak, s talán még nehezebbé teszi, hogy a mai társadalom nagy része nem tud mit kezdeni a veszteséggel és a halállal. Mivel a legtöbben a családjuktól távol, kórházban vagy idősek otthonában szenderülnek örök álomra, így még csak nem is lehetünk velük utolsó napjaikban.

A gyász teljes folyamata rendkívül fontos utazás, aminek a lefolyását, időtartamát nem lehet sürgetni, ahogyan ahhoz sincsen jogunk, hogy megkérdőjelezzük bárki fájdalmát, esetleg azt, miért gyászol például, ha senkije nem halt meg. Pláne nem mondhatjuk meg senkinek, meddig kellene tartania a fájdalmának és azt se, hogyan kellene megélnie, levezetnie. Nem kis bátorság szükséges ahhoz, hogy elfogadjuk a kellemetlen érzések jelenlétét, felszínre kerülését és megélését, sem a gyászolónak, sem a környezetének, hisz kibillentenek az egyensúlyunkból, fájdalmat okoznak. Ha elveszítjük egy szerettünket, az első reakciónk sok esetben a tagadás, a sokkhatás együttes megjelenése. A veszteséget átélt ember valósággal lebénul érzelmileg, sokan borzasztó fizikai fáradtságról is beszámolnak, s a környezetük szemében gyakran érzéketlennek, közömbösnek tűnnek.

Egyszer láttam egy tízéves kisfiút az édesanyja temetésén. Ott állt öltönyben, sután a tömeg és az urna előtt és egyetlen könnycseppet nem ejtett. Sokan suttogtak akkor, hogy valami baj van a gyerekkel, pedig annyi történt, hogy a tudata egyszerűen lezárt, mert nem volt képes elviselni ekkora lelki fájdalmat. A lélek bölcs, védi az embert, annyit enged érezni, amennyit elbírunk. Sokan azt mondták, kár volt kitenni ennek az egésznek a kisfiút, pedig a temetésen való részvétel nagyon fontos a gyász szempontjából: olyan szertartás, ami tudatosítja az elválást, mintegy kézzelfogható módon lezárja a szeretett személy elvesztésének fizikai folyamatát.

Forrás: Shutterstock

A tagadás sokkos állapota után általában előtör a düh és a harag érzése: ez egyaránt nehéz a gyászolónak és környezetnek is, de fontos tudni, hogy a sikeres gyászmunkához elengedhetetlen ezeknek az érzéseknek a megélése, elviselése, hiszen az elfojtott düh lehetetlenné teszi a teljes gyógyulást. Fontos hagyni, hogy a gyászoló kiordíthassa magát, hogy tehetetlenségében akár vádaskodjon, haragját kivetítse az elhunytra – amiért magára hagyta, amiért elment -, hagyni kell, hogy ha önvádat érez bármi okból is, azt szabadon kifejezhesse. Ez azért nagyon nehéz a környezetnek, mert senki sem szereti, ha más fájdalma arra emlékezteti, vele is megtörténik majd hasonló eset és azt sem tanulták meg, hogyan kezeljék a másik ember fájdalomból eredő dühét.

Fontos tisztában lennünk azzal is, hogy nem lehet megszabni, ki és mennyi ideig gyászoljon: maga a feldolgozás időszaka hónapokat vagy akár éveket is magában foglalhat, ahol az érzések folyamatosan hullámzóak, s bár egy idő után intenzitásuk csökken, a valaha volt közös ünnepek kapcsán az emlékek felerősödve újra leránthatják az embert. Ezért különösen fontos, soha ne mondjuk egy veszteséget átélt embernek, ideje lenne tovább lépni és befejezni a gyászolást. Annyit tehetünk, hogy akár szavakkal, akár csöndben, ott állunk támaszként a gyászolóval és soha nem kérdőjelezzük meg sem a fájdalmát, sem annak intenzitását, sem pedig a kiváltó okot, mert nemcsak a halál okozhat veszteség élményt és lelki kínt.

Segíteni akkor tudunk jól, ha elfogadjuk, a halál, az elválás az élet természetes velejárói és elfogadjuk az összes vele járó érzést. Idővel, aki így képes megélni a veszteségeit, képes lesz felállni és új életet kezdeni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek