Te szoktál ordítani, amikor a lelked fáj?

Te Ági, mondd, szoktál ordítani néha? – fordultam az összeroskadva ülő barátnőmhöz.

 - Dehogy szoktam – nézett rám döbbenten.
 - Na, és miért nem?
 - Hát mert... nem is tudom. Szerinted kellene?
 - Mit szoktál csinálni, amikor belerúgsz az asztal sarkába? Betapasztod a szádat és visszafojtasz             mindent?
 - Dehogyis! Kiabálok és káromkodom.
 - S amikor a lelked fáj, már-már elviselhetetlenül, akkor miért nem kiabálsz?
 - Azért, mert egy spirituális ember nem ordítozik.
 - Értem. Akkor szerinted az a spirituális, aki mindig olyan komoly, mint a vakbélgyulladás és annyira fennkölt és ájtatos, hogy még nevetni sem tud vagy megtagadja a negatív érzéseit, s akkor is úgy tesz, mintha minden rendben lenne, amikor legszívesebben üvöltene?

Nem untatok senkit a beszélgetésünk részleteivel, nem tartozik senkire Ági ügye. Az viszont igen, vajon miért gondolják sokan, hogy a spiritualitás egyet jelent a megtagadott érzésekkel és a valóság tagadással? Egyre több szakember beszél arról, mennyire káros az álpozitivitás! Az, hogy akkor is úgy teszünk, mintha jól lennénk, amikor egyáltalán nem vagyunk harmóniában, elfojtjuk a negatív gondolatainkat, visszafojtjuk a dühünket, a fájdalmunkat és arról, milyen téves gondolat, hogyha azt gondoljuk, ha beszélünk a problémáinkról, az panaszkodás és ezért negatívak vagyunk.

Kutatások bizonyították, hogy a pozitivitás erőltetése nehéz helyzetben nemhogy használna, hanem kifejezetten káros, ugyanolyan következményekkel jár, mint a stressz: a test és az elme ugyanazokat a tüneteket fogja produkálni, s nemcsak belebetegszik az ember, hanem frusztrálttá válik attól, hogy bármennyire is akar pozitív lenni, csak egyre rosszabbul érzi magát.

Tudomásul kell venni, hogy minden embernek vannak nehéz időszakok az életében, léteznek kudarcok, fájdalmak, stressz és akad, hogy olyan sokáig tartanak, annyira nehezek, hogy egész egyszerűen telítődünk velük. Önmagunk megtagadása, ha nem veszünk erről tudomást és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, hiszen ezzel a hozzáállással a megoldást is messzire rúgjuk magunktól. Minden gond megoldása a beismeréssel kezdődik, azzal, hogy tudatosítom és kimondom, nem vagyok jól.
Csak ez után tudok változtatni, tagadással soha.

Forrás: Shutterstock

Tévedés ne essék, nem azt mondom, lépten-nyomon ordítozzunk, mindössze annyit, akad olyan helyzet, amikor nem segít más, csak egy kiadós üvöltés. Amikor egy hirtelen energia lökettel kikiabálom magamból a feszültséget, amit más módon levezetni nem lehet. Van, amikor használ más technika és aki tudatos, sok esetben képes arra, hogy kritikus helyzetben is nyugodt marad, de ne felejtsük el, emberek vagyunk, érzelmekkel.

Sok tanítás állítja, minél tudatosabb vagy, annál kevésbé billensz ki, annál kevesebb ideig maradsz negatív állapotban, ez így igaz. De, aki azt állítja, hogy embert próbáló helyzetekben is úgy kellene viselkedni, mintha minden rendben lenne, azok számára, akik nem tartanak ott az életükben, hogy képesek legyenek középpontban maradni a viharok közepette is, azoknak ez a tanács többet árt, mint használ. Miért ne sírhatnánk, ha valami fáj? Miért ne lehetnénk dühösek, ha igazságtalanság ér?

Egyáltalán, miért kéne bármit megtagadni, ami hozzánk tartozik?

Sokszor mesélik tanácsadáson emberek, hogy nem értik, miért vannak rosszabbul, hiszen pozitívak, nem panaszkodnak, igyekeznek a jót bevonzani, de valamit nem jól csinálnak, mert egyre rosszabb a lelkiállapotuk. Rosszabb, hiszen folyamatos tagadásban élnek. Ha valakinek gondja van, segítséget úgy tud kérni, ha beszél róla. És különben is, ha valami fáj, miért ne panaszolhatnánk el valakinek, mint a kisgyerek, aki varázspusziért fut, ha megüti magát? Tudomásul kell venni, az életben vannak helyzetek, amikor fájdalmat, szomorúságot, gyászt, frusztrációt vagy dühöt érzünk és ezeknek a megfelelő kifejezése nagyon fontos, mert hozzánk tartoznak.

A kérdés soha nem az, történnek-e fájó dolgok, mert ezek az élet velejárói. A kérdés az, hogyan kezelem. Van, amikor segít a meditáció, az elcsöndesedés, és van, az segít, hogy kibeszélem, s utána tudok a megoldásra fókuszálni, nem ragadok bele. S van, hogy a feszültség akkora, hogy kell egy üvöltés, mint amikor az oroszlán elordítja magát. Amire figyelni kell, hogy nem valakin levezetve kiabálok, nem a másikat bántom. Szintén kutatások támasztják alá, hogy ebben az esetben, amikor az ember úgy érzi, tényleg semmi más nem segít, egy ilyen erőüvöltés szó szerint kirakja az emberi testből és az idegrendszerből az elviselhetetlen nyomást és szinte azonnal megnyugszik az illető. Tény, hogy a környezetnek ez nem a legjobb, mert ki szereti, ha üvöltöznek a közelében, de fontos tudni, amikor az embernek annyira fáj valami, hogy csak kiabálni tud, az soha nem a másiknak szól.

Szóval, azt mondom, semmi baj nincs azzal, ha néha rosszul érezzük magunkat. Az érzések jönnek, mennek, nem mi vagyunk, csak egy állapotot tükröznek. Nincs azzal baj, ha néha elordítod magadat. Arra figyelj, hogy ne rombolj vele! Lehet akár egyedül is üvöltözni – például vasúti híd alatt -, vagy kikiabálhatjuk a sérelmeinket egy értő fülnek, léleknek is.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek