Egyedülálló nőként nap mint nap kapom az ívet, hogy mi a baj velem, hiszen olyan jó csaj vagyok, még sincs senkim. Mintha az, hogy a szingliség azt jelentné, hogy nem kellek senkinek, tehát tuti van valami baj velem. Az még fel sem merül senkiben, hogy azért nincs pasim, mert az életem értelmét nem egy másik emberben keresem.
Telnek az évek, és én még mindig egyedül, bár nem magányosan élek? Döntés vagy kényszer? Azért maradtam egyedül, mert nem sikerültek a próbálkozásaim, és feladtam? Mi van akkor, ha hiába keresgélek, valahol mindig elakad a történet? Kutatok, keresek, eljárok ide-oda, próbálok ismerkedni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Volt, hogy sikerült és jól is működött, minden szuper volt, egy darabig. Egy idő után viszont nem volt jó, és isten bizony mindig kielemeztem, miért nem? Tanultam belőle. Mégis szingli vagyok. Igyekszem megbirkózni a helyzettel és próbálkozom újra és újra, de azért nem erőltetem, nem úgy a családom és a barátaim, akik kényszert éreznek, hogy beszálljanak a sztoriba. Ismerős szitu?
Forrás: 123rf
Még mindig szingli vagy? Valami nagy baj lehet veled!
Elkezdik találgatni, vajon mi lehet veled a baj. Mert sajnos, az alapállás túl sokszor ez. Hogy biztosan azért vagy még egyedül, mert valamit nem jól csinálsz. Vagy ha mégis, akkor meg mi a fenéért nem kellesz senkinek? Ha meg neked nem kellenek a jelöltek, akkor pláne veled van a baj. Túl válogatós vagy. Hányszor megkaptam már ezt! Egy idő után rettenetesen idegesítő és frusztráló, hogy állandóan magyarázkodni kell.
Miért baj az, ha tudom, mit akarok és mit nem? Vagy az a gond, hogy igényes vagyok önmagammal és a másikkal szemben is, és nem érem be félmegoldásokkal? Hogy nem akarok megalkudni?
Mert lehet közös nevezőt keresni, de olyan dolgokban, ami ellen a lelkem ösztönösen tiltakozik, nem akarok, mert tudom, hogy nem lesz jó. Persze mondhatjuk, hogy tapasztalatszerzésnek jó lesz, de egy idő után, ha változik az ember, ezeket is elengedi.
Az egyedüllét évei alatt egy idő után kifejezetten idegesítettek a környezetemben lévő jóakaróim. A családom, a barátaim. Akik folyton kérdéseket tettek fel, folyton rám akartak tukmálni mindenféle pasikat. Az igazság az, hogy az effajta kérdésekkel nem könnyítik meg az ember dolgát, de legalább megnehezítik azt. Biztosan sokak számára ismerős a kérdéskör:
Nem hiányzik a szex? Legalább feküdj össze valakivel! Társkeresőre regisztráltál már? Miért nem teszed kicsit alacsonyabbra a lécet? Túl nagyok az elvárásaid. Miért nem nézel szét a környezetedben? Biztos találsz ott valakit. És amúgy is, mikor fogsz így gyereket szülni, előbb-utóbb túl öreg leszel hozzá, kifutsz az időből? Nem félsz, hogy a végén egyedül öregszel meg?
Mit lehet ezekre a kérdésekre válaszolni?
Először próbáltam udvarias lenni, és folyton magyarázkodtam. Aztán egy idő után totál elegem lett. Már nem magyarázkodtam. Elvégre ez az én életem! Mindenki törődjön a saját életével, ne az enyémben vájkáljon, biztos van mit söprögetnie a saját háza táján. Meg aztán nyilván féltem, a legmélyebb félelmem épp az volt, hogy egyedül maradok.
Küzdöttem. Próbálkoztam. Szenvedtem. Lejjebb adtam az igényeimből, de ettől még rosszabb lett. Olyan kapcsolatoknak is adtam esélyt, ahol már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy fölösleges, csak ne mondják, hogy erre sem vagyok hajlandó. Végül ezt elengedtem, ha láttam, hogy halva született az egész, bele sem léptem. Elfáradtam, keserű lettem és szomorú. Nem tudtam elfogadni, hogy életem végéig egyedül maradhatok, ezért megkértem mindenkit, aki addig duruzsolt, hogy ne tegyen fel ostoba kérdéseket, fejezze be a hibáztatásomat, és ami a legfontosabb, hagyják abba a kerítést.
Mikor elértem a legmélyebb pontot a lelkemben, fókuszt váltottam. Azt mondtam magamnak: oké, rendben, lehet, hogy egyedül maradsz. És akkor mi van? Megtettél mindent? Próbálkoztál? Igen. Akkor ennyi volt. Akkor most barátkozz meg a gondolattal, mert muszáj.
Forrás: 123rf
Elkezdtem egyedül eljárni ide-oda. Rendezvényekre, koncertekre, kiállításokra. Elmentem mindenféle programra, amiről azt gondoltam, érdekel, feltölthet. Elvárások nélkül érkeztem mindenhova. Csak arra koncentráltam, hogy jól érezzem magam. Ahol nem volt jó, onnan eljöttem. Ahol jó volt, ott töltekeztem.
Sokat bicikliztem, jártam a természetet, ücsörögtem a folyónál. Rengeteget olvastam, filmeket néztem, elkezdtem alkotni. Kényeztettem magam, illatos fürdőt vettem, mindig égtek a mécsesek; berendezkedtem az egyedüllétre. Szépen lassan elkezdtem élvezni. Feloldódtam az egészben. A lelkem legmélye is elfogadta, talán egyedül maradok. Békére leltem. Azt nem mondom, hogy nem lappangott bennem mélyen egy kis szomorúság, de béke volt bennem. Már nem görcsöltem, csak éltem az életemet. Már nem idegesített, ha valaki azt mondta, engedd el, akkor majd sikerül.
Elengedni könnyű, az odáig vezető út a nehéz.
Mert, ha vágyunk valamire és túl sokáig nem kapjuk meg, és nem értjük, miért, ordít bennünk az igazságtalanság érzése. Nagyon el akarjuk engedni, de nem megy, mert szenvedünk. Idő kell, hogy megérkezzünk az elengedés állapotába. S bármilyen hihetetlen, ekkor történnek a csodák. Ekkor érkezik a szerelem, a várva várt társ, s abban a pillanatban mindent megértünk.
Az egész addigi út fényesen világossá válik. Minden tapasztalás, minden perc kellett ahhoz, hogy az elengedés laza állapotába kerülve, önmagunkat rendezve kiküldhessük hívó jelünket a világba. Válasz érkezik. Mindig.
Velem is így történt. Kiküldtem a jelet és elengedtem. Nem gondoltam rá, csak élveztem az életemet. S ekkor rám talált a szerelem.
Nyitókép: 123RF
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
