Nem erény kitartani egy rossz munkahelyen - az érdemel dicséretet, aki mer váltani

Az én nagyszüleim és szüleim is azt vallották, hogy már az iskolában eldől, mi lesz a gyerekből. Aki pedig magától nem tud dönteni, annál majd a szülők kiválasztják az ideális pályát, amire mint egy villamost, már kicsiként ráállítják az embert. Ha pedig valaki évtizedeket beletett abba, hogy ügyvéd, orvos vagy tanár legyen, nem fog mindent feladva valami teljesen új dologba kezdeni. Vannak olyan szakmák, amelyek képviselőit egyszerűen köti a kötelesség.

Miközben nem szabadna már ennyire fiatalon elköteleződni egy szakma iránt, hiszen tiniként az ember saját magával sincs tisztában, nemhogy azzal, mihez szeretne kezdeni a jövőben. Hogyan lehetne a gimnáziumban eldönteni azt, hogy mivel akarunk foglalkozni életünk végééig? Egyáltalán, miért kellene csak egy szakmát űzni a nyugdíjig? A világ hatalmas és az embernek is megannyi érdeklődési köre van, miért korlátozza magát csak egy területre?

Rég elmúlt már az az idő, amikor a munka csak munka volt, és dolgozni nem azért járt az ember, hogy jól érezze magát, hanem azért, hogy pénzt keressen. Az életünk elképesztően nagy részét a munkahelyen vagy munkával töltjük, és felnőtt egy olyan generáció, amelynek fontos, hogy hogyan érzi magát napi nyolc órában az íróasztal vagy a futószalag mellett, a pult mögött, esetleg az iskolai pulpituson. Nem erény kitartani egy rossz munkahelyen, sőt pont az érdemel dicséretet, aki mer váltani és akár a bizonytalanba is kilép, csak szabaduljon a mérgező légkörtől.

A jobhoppereket azonban nem mindig a rossz munkakörülmény, a pletyka, a fúrkálódás, a megbecsültség hiánya vagy az motiválja a váltásban, hogy nincs előrelépési lehetőség. Sokan egyerűen azért váltanak egy, két vagy három év után, mivel szeretnének világot látni. A mai fiatalok rendkívül könnyen alkalmazkodnak, gyorsan kitanulnak új szakmákat és mivel egyre csak gyarapítják a tudásukat, szeretnének minél többet megtapasztalni.

A pénz pedig önmagában nem elég motiváció. A koronavírus-járvány elhozta, hogy ma már nyomós ok a felmondásra, ha valahol nincs home office, vagy a cég nem ad semmilyen bónuszt vagy juttatást a dolgozóinak. A jobhopperek nem csinálnak lelkiismereti kérdést a váltásból, hiszen saját magukat, a jövőjüket, és testi-szellemi egészségüket fontosabbnak tartják annál, mint hogy mit gondolnak majd róluk mások. A döntésük azonban nem átgondolatlan, hosszasan fontolgatják, merre lépnek és szinte minden esetben kész terveik vannak arról, hogyan tovább.

Egy jobhopper nem fog örök életére ugrálni a munkák között, és általában a pályakezdők első éveire, évtizedére jellemző ez az attitűd. A fiatalok számára bőven van idő kísérletezni és ők ki is használják az időt arra, hogy szinte mindenben kipróbálják magukat. Egyszer úgyis meg fogják találni azt a pályát, amire nem a szüleik, hanem ők helyezték fel saját magukat. Mert annál jobb érzés nincs is, amikor az embernek a munkája lesz a hivatása vagy a hobbija és amint megvan ez a szakma, onnantól kezdve egy napot sem kell majd kínok között dolgoznia.

Nyitókép: Shutterstock