Nem panaszkodom a szingliségre, szintén mondom, hogy ennél nagyobb szabadság nincs. Azt gondolom, azt érzem, azt teszem, amihez kedvem van, a lelkem nincs gúzsba kötve, nem akarok megfelelni senkinek. Nincs is kinek. A valóság az, hogy a magány engem is utolért.
A szakítás fájdalma, az elveszett szerelem utáni gyász egyszer véget ér, és akkor ott állsz, a függetlenség illatától megrészegülve, egészen addig, amíg a hálószobád sötétjében arcon nem csap a magány érzése. Ahogy engem is, most.
Nem hazudok magamnak: a magány jobban bánt, mint ahogy feldob, hogy szabad vagyok
Mantrázhatom magamban az ellenkezőjét, de attól még így van. Viszont rájöttem valamire: ha beleszakadok, akkor sem tudok ezen változtatni, ameddig nem állok rá készen! Amíg nem jön el az idő egy új szerelemre...
Sokan vagyunk, akik erőltetjük a dolgot. Letöltjük a Tindert, heti több randit beiktatunk, nyitott szemmel járunk az utcán és a cybertérben. Minden sejtünk kész egy új kapcsolatra, szinte éhezünk a szerelemre, de semmi, egyszerűen semmi... Ilyenkor kúszik a fejünkbe az a bullshit mondat, amit bár utálunk, talán mégis igaz: „Engedd el, és jönni fog!”
Köszi! Ez elméletben ugyan nagyon jól hangzik, de mégis hogyan engedjem el, mikor erre vágyom a legjobban? Na, ez az... Itt a kulcsszó: legjobban. Ennyire utálok egyedül lenni? Igen, sajnos nyilvánvaló, hogy szükségem van egy társra ahhoz, hogy teljes embernek érezhessem magam.
Talán ebben mutatkozik meg a hiba, és ettől akadozik az ismerkedés. Hiszen ki akarna olyasvalakit párnak, aki kétségbeesetten próbálja magához láncolni a másikat, mert egyedül képtelen a boldogulásra?
Szingliségem alatt, amit eddig megtanultam:
- Minél inkább erőltetem az ismerkedést, annál kevésbé megy.
- Ha túlságosan vágyom a szerelemre, nemhogy nem jön, de inkább nagy ívben elkerül.
- Izzadságszagú próbálkozásaimmal inkább taszítom, mint vonzom a férfiakat.
- Eddig sem én irányítottam, most sem én fogok.
Ugyanis, ha visszagondolok, rájövök, hogy bármelyik szerelmi sztorimról legyen is szó, mindegyik sorsszerű találkozás volt. Akkor jött, amikor a legkevésbé számítottam rá. Lecsapott, akár egy villám, és végérvényesen megváltoztatta az életemet: olyanná formált, amilyen most vagyok.
Az egyik szerelem egy evezős táborban talált rám, a másik gyerekkori barátságból alakult át tini lamúrrá. Volt, amelyre egy kórházban leltem rá, míg egy másik fellángolásom az akkor még Pepsi Szigetnek hívott Hajógyárin ütött szíven. Mindegyikben egy a közös: váratlanok és kiszámíthatatlanok voltak, pont, mint egy előre nem jelzett, hatalmas vihar.
Viszont, ha ennyire független tőlem a nagy szerelem érkezése, akkor minek görcsölök rá ennyire? Úgysem tudom befolyásolni a találkozást, hiszen – a tapasztalatok szerint – csak akkor történik meg, ha a megfelelő helyen vagyok a megfelelő időben. Kár előre rágódnom olyasmi miatt, amit úgysem tudok irányítani.
Mióta ezt felismertem, sokkal könnyebb az életem. Elengedtem a kényszeres várakozást. Tudom, hogy a szerelem jönni fog – majd egyszer, amikor készen állok rá. Amikor nem érzem magam félembernek egyedül sem.
Nyitókép: 123rf
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
