Könyörgöm, beszélj: ordítsd ki az élet fájdalmát - levél édesanyámhoz

Akárhányszor beszélgetünk, mindig egy egyoldalú beszélgetésben találom magam. A kérdésre: -mesélj, mi újság? mindig szívesen válaszolok és avatlak be mindenbe, ami számottevő, ami az életem egy darabja. Hiányzik, hogy a mesém végén, amikor megkérdezem én is ezt a slampos kérdést és tiszta szívvel várom a választ, egyszer más érkezzen válaszként, mint a semmi.

Minden ilyen beszélgetés alkalmával elönt a csalódottság és sírni tudnék, hogy semmit sem tudsz mesélni nekem. Talán már nem látod, milyen színes is ez a világ, vagy, hogy mennyi említésre méltó mozzanata akad. Úgy sajnállak érte, hogy nem tudom az én univerzumomat megmutatni neked.

Emlékszem rá, régen nem ilyen voltál. Amikor mosolyra húzódott a szemed, pedig sokkal nehezebb volt minden. Több munkád volt, kevesebb időd velem. Alig volt pénzünk, mégis sokkal többet fogtál fel az élet napos oldalából. Most, mintha teljesen bezárkóztál volna és úgy látom, hogy erről végérvényes döntést hoztál. Egy vastag és áttörhetetlen burkot építettél fel, kizárva annak lehetőségét, ami a boldogság szólamán eljuthatna hozzád.

Hatalmas és fel nem dolgozott traumák nyomnak, lassan 24 éve már. A születésemmel, ami a legnagyobb ajándék volt az életedben, mintha a legsúlyosabb traumát hozta volna magával azzal, hogy apám lelépett minden vagyonunkkal. Ez akkora seb a szívednek, ami örökké heget fog képezni és sosem tud begyógyulni.

Boldog voltam, ha volt egy férfi az életedben, még ha kevésszer is volt alkalmam így boldognak látni téged. Tudom, hogy ez is mély fájdalom, még akkor is, ha tudjuk, nem azzal van a baj, hogy ne tudnál odaadó társa lenni bárkinek. Talán túlontúl akarsz szeretni, és épp ez ront el oly csúnyán mindent. Mintha ezzel a görccsel taszítanád el magadtól, aki a megnyugvást adhatná életed második felében.

És azt hiszem, hogy Papa halála örök hiányt és fájdalmat hagyott a lelkedben. Létezése és gondoskodása szebbnél szebb virágokat növesztett lelked virágos kertjében, azonban azzal, hogy ő megpihent: mind elpusztult.

Emlékszem arra az erős nőre, aki még mindig benned van valahol. Sokszor árnyként látlak: valakit, aki él, lélegzik, s aki legbelül mégis teljesen üres. Bárcsak nevetnél, bárcsak sírnál, bárcsak ordítanál. Bárcsak mélyről feltörne minden, amit eltemettél magadban és talán folytathatnánk egy új, tiszta lappal, megannyi örömmel és mosollyal.

Nyitókép: Shutterstock