Az én drága nagyapómnak tizenegy ujja volt. És egy szép karórája
Tizenöt éve is megvan már annak, hogy nagyapám végleg elaludt. Boldogan viselem az órát, ami egykoron az ő csuklóján ketyegett. Így olyan, mintha mindig velem lenne.
Nagyon szép kort tudhatott magának és annál izgalmasabban élte meg. Sok kalandjára, csak a halála után derült fény. Arra emlékszem, hogy mindig vidám volt és sokat mosolygott. Akárhol megjelent, kis idő után, köré sereglettek a nők. Egyszerűen ilyen volt a személyisége, áradt belőle valami egyszerű, kendőzetlen sárm, aminek nem lehetett ellenállni. Az órámra nézek, amit egykor ő viselt, és megjelenik az a kor. Nagyapám ideje.
Minden reggel a külvárosi fodrászüzletben kezdte a napot, nagymamám oldalán, akivel együtt vezették a vállalkozásukat.
Tisztán előttem van, ahogy a sarki szalonban bodorítja a frizurákat, hajcsavarókat pattint, és a forró sütővassal készre simítja a tincseket.
A frissen főtt kávé keserédes illata furcsán keveredett a hajlakkéval, mégis volt ebben valami marasztaló báj.
Az én drága nagyapómnak tizenegy ujja volt. Egyik hüvelykujjából duplán osztott neki a teremtő. Bizonyára jól jött neki ez a sajátosság a munkája során, amúgy meg lehet, hogy táltoserővel bírt. Sokan csodálták őt, az már biztos. Fehér köpenye alatt, mindig valami elegáns inget viselt és a nyakkendő sem volt ritka nála. Kislányként imádtam, amikor anyukámmal el-el látogattunk az újpesti fodrászatba, ahol a fejmosó Katika és a pedikűrös Ilonka néni történeteit hallgatva egy kis időre én is beléptem a felnőttek világába.
Milyen különös, hogy az ember mikre emlékezik, akár negyven év távlatából is. Valahogy, sorra azok a történetek köszönnek vissza, amik apró boldogságmorzsaként hullottak alá, az olykor szegényesen terített asztalról is. A piros cseresznyepárok, amiket a füleimre akasztottak nagyszüleim, amikor nagy ritkán kézen fogva sétáltunk a főutcán. Vagy, ahogy anyukámmal beültünk hazafelé menet a Mézes-mackóba, és a kaszinótojás után még egy tejeskávé is elfért. Ezeket a pillanatokat nagyon szerettem. Ilyenkor úgy éreztem, csak én vagyok nekik és azt, hogy szeretnek.
Nagymamáék kicsi lakásának volt egy jellegzetes szaga. Szándékosan nem írok illatot, mert ahogy beléptünk, a babfőzelék, kávé és a pacsuli egyvelege csapta meg az orrunkat. Épp így emlékszem a Virág utcára nyíló keskeny ablak retromintás függönyére is, melyen át hosszasan bámultam kifelé, amikor apáék náluk hagytak, mert mumpszos voltam. Ebédtájban mindig magyar nóta szólt a táskarádióból és kisvártatva megjelent Ilonka néni is a pedikűrös késeivel.
Ilonka nénit nagyon bírtam. Vicceket mesélt, szipkás cigarettát szívott és a füstkarikák ködéből előkerült egy-egy szaftos pletyka is. Gyerekként ez nagyon izgalmasan hatott rám, akárcsak az a kockacukor, amit feketekávéba mártva nagyapó titkon átnyújtott az asztal alatt nekem. Ez volt kettőnk, mini-felnőtt játéka. Keddenként rendszerint palacsinta sütés volt a csöppnyi konyhában, ilyenkor én is átléptem a csokis-lekváros mennyország küszöbén.
Milyen hamar elrepülnek az évek és csupán az emlékek azok, amikből táplálkozhatunk. Néhány tárgy, egy-egy megfakult fénykép...Nem volt túl sok közös történet nagyapámmal, ám amiben részem lehetett, arra hálás szívvel emlékezem. Még a könny is kicsordul a szememből, amikor visszatekintek életünk filmkockáira.
Hófehér hátrafésült haját elfedte homlokába húzott angol-kockás sapkája, rendszerint zöld posztózakóban, selyemsálját divatosan nyakába tekerve indult a Lehel piacra minden vasárnap. Itt árulta a pacsulikat, amiket ő maga kevert és töltött apró színes üvegcsékbe a konyhában, miután már nagymamát eltemette.
Egy letisztult kerek számlap, csokoládébarna pilóta-bőrszíj, klasszikus karóra. Ez minden, ami anyai nagyapámtól maradt nálam. Amikor nagy a csend körülöttem, tisztán hallom a ketyegését. Ilyenkor, olyan, mintha a szívverését hallanám. Itt van velem. Mindig.
Nyitókép: Shutterstock