Minden felnőttnek szüksége van néha egy-egy gyereknapra

A felnőtt élet páros lábbal berúgta az ajtót, és leült a szoba közepére, de pont úgy, hogy a legjobban útban legyen. Néha, amikor figyelmetlen vagyok, megpróbál kigáncsolni, és elég egy óvatlan pillanat a pofára eséshez. Máskor viszont kedvesen megcirógat, és azt mondja: valóra váltom minden gyermekkori álmodat.

Gyerekkoromban kevés olyan dolog volt, amire jobban vágytam volna, mint az, hogy végre felnőtt legyek. Én akartam eldönteni, mikor kelek, mikor fekszem, mit eszem, mit nem eszem, milyen meséket nézek, hová megyek, mit veszek. Iszonyatosan akartam rendelkezni az életem felett, én akartam döntéseket hozni, és nem más, logikátlan, buta felnőttek parancsait követni.

A számításaim egyébként nagyrészt be is jöttek. Tényleg szeretem a felnőttek életét, és élvezem mindazokat a dolgokat, amelyekre gyermekként annyira vágytam. Többnyire.

Nemrég lebetegedtem. Volt itt minden: láz, izomfájdalom, torokfájás, orrdugulás, feldagadt szem, könnyek és szenvedés. Gyerekként imádtam megbetegedni. Nem is tudom, van-e olyan gyerek, aki nem imád megfázni. Nem kell suliba menni, egész nap lehet játszani, olvasni, nem kell törődni a tanulással, és a szülők, nagyszülők ilyenkor extrán elkényeztetnek a főzőtudományukkal és a gondoskodásukkal

Szóval most is, amikor éreztem, hogy elkezdett felkúszni a lázam, már izgatottan vettem elő a hőmérőt, azt vízionálva, hogy mennyire szuper 8-10 nap vár rám.

Majd jött a felismerés... már nem vagyok gyerek, hanem dolgozó felnőtt vagyok, kötelességekkel. Bár dolgozhatok otthonról ilyen esetekben, de dolgozni muszáj.

Aztán jött a következő felismerés: felnőttként, távol a családomtól senki nem fog rám főzni.

Forrás: Shutterstock

Így kénytelen-kelletlen, hideg vizes borogatással a fejemen nekiálltam pudingot főzni, hogy legalább valami kedveset tegyek magamért, miközben erősen sajnáltam magam, és végül arra jutottam, hogy felnőttnek lenni egyébként nem is akkora buli.

Senki nem hívja fel helyettem a háziorvost, nekem kell beszélni vele. Ha nem csinálok pudingot, nem lesz puding. Ha nem vagyok résen, mint a felkészült felnőttek, és nem tartok itthon mindig lázcsillapítót, akkor szombaton késő este 39 fokos lázzal leginkább így jártam.

De nem is kell betegnek lenni. Ha én elfelejtem befizetni a telefonszámlát, nincs a sarkamban az anyukám, hogy a fejemre koppintson és figyelmeztessen. Ha én nem mosok, nem lesznek tiszta ruháim. Ha nem vásárolok be, nem fogok enni, mert nem lesz mit.

Bár nem tegnap kezdtem az önálló felnőtt létet, és valahogy mindezek a dolgok mára (nagyrészt) rutinná váltak - de a lázas énemet hirtelen sokkolta a felismerés, hogy mennyi dolog van, amiről gondoskodni kell. Na és ekkor éreztem talán először, hogy mennyivel jobb volt gyereknek lenni.

Persze miután elmúlt a láz, a gyerekkorba való visszakívánkozás is alábbhagyott, de levontam a konklúziót: minden felnőttnek szüksége van néha egy-egy gyereknapra. Amikor egy napra elenged minden felelősséget, nem foglalkozik az élet nehézségeivel, a homokba dugja a fejét a problémák elől, és csak két pofára eszi a pudingot, miközben meséket néz és játszik valamit. Az ilyen csalónapokra van szükség ahhoz, hogy amikor a felnőtt élet megjelenik a szoba közepén, és kirúgja az ember lábát, legyen kedve újra felállni és tovább menni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek