Könyörgöm, ne úgy legyél "jó" nagymama, hogy tönkreteszed a gyerek nevelését!

Figyelem, mennyire más velük, mint velünk volt. Anno, amikor mi gyerekek voltunk, anyu még dolgozott. Sokszor volt egyedül, mert apunak vidéken volt a munkahelye, és csak hétvégén járt haza. Rengeteg felelősség és teher volt rajta. Mindent megtett értünk, de most felnőtt fejjel látom, milyen nehéz volt neki. A mindennapi munka, az otthoni teendők mellett ő hordott suliba, orvoshoz, szülői értekezletre járt, tanult velünk, ápolt, ha betegek voltunk. Tudom, ez természetes, de ha belegondolunk, nagy felelőssége van a szülőknek, rengeteg kérdés felmerül benne:

És sorolhatnám.

Most, hogy már én is szülő vagyok és látom anyut nagymamaként, leesett az a bizonyos húszfillér. Alapból úgy indultam neki, hogy a gyereknek tök jó, hogy vannak nagyszülei, más rokonai, mert mindenkitől mást és máshogyan kap, mindenkitől mást tanul. Mindenkihez másfajta kötődéssel tartozik, és ami a legfontosabb, így többen szeretjük. Márpedig mi lehet fontosabb a szeretetnél? Semmi.

De talán a nagyszülői együttlét mégis, mert nagyszülőnek lenni azt is jelenti, hogy az összes örömöt átélhetik anélkül, hogy a szülői felelősség rajtuk lenne. Nagyszülőként több idő áll rendelkezésre, mint szülőként. Persze, főznek, sütnek együtt az unokákkal a nagymamák, de óriási szabadságot ad, hogy nem kell rohanni. Nem kell sietni, hogy időben az asztalon legyen az ebéd. Nem kell munkába szaladni. Egyszerűen lehet csak felhőtlenül együtt lenni és élvezkedni. Nem baj, ha úszik a konyha egy-egy közös ténykedés után. Nem baj, ha kicsit tovább maradnak ágyban reggel a kicsik a nagyival. Minden pillanatot, történést apróra ki lehet élvezni.

Ráadásul a nagyszülők mindig kitalálnak valami huncutságot. Valami irtó jó bulit, valami olyat, amit otthon tuti nem csinálnak a gyerkőcök. A nagyszülőkkel mindig van program, van idő mesét olvasni akár órákon át is. Egy nagyszülőnél szinte csak a szórakozásból és a játékból áll az élet. És ez így van rendjén. Ez jó a gyereknek, jó a szülőknek és jó a nagyszülőknek. Egy kutatás kimutatta, azok, akik rendszeresen töltöttek időt az unokáikkal, tovább éltek, mint azok, akiket magukra hagytak.

Én anyukámon látom, mennyire fiatalon tartja az unokázás. Nem egyszerű egy kis perpetuum mobile mellett közel hetven évesen helytállni. És anyunak megy. Néha rácsodálkozom, honnan van ennyi energiája, s ő mindig azt mondja: a szeretet ad erőt. És milyen igaza van.

Sok családnál hallom, milyen konfliktusok vannak szülők és nagyszülők között, mert a nagyszülő direkt nem tartja be a kért alapszabályokat. Mozoghat pedig szabadon azokon kívül, csak pár dolgot kérnek a szülők.

Amikor valaki nagyszülő lesz, el kell fogadnia, hogy az ő gyereke felnőtt, és már neki is saját gyermeke van. S mivel önálló egyéniség, úgy neveli, ahogyan ő szeretné, amiről ő hiszi, hogy az úgy van rendjén. Senkinek nincs joga ezt felülírni, még akkor sem, ha ez nem egyezik azzal, ahogyan őt nevelték. Akkor sem, ha történetesen a szülője az illető.

Aztán, amikor a gyerek hazaér, kezelhetetlen. Ez a helyzet senkinek sem jó. Csak feszültséget és meghasonlottságot okoz. Ez pedig előbb-utóbb mérgező légkörhöz vezet. Vagy éppen ahhoz, hogy eltiltják a gyereket a nagyszülőtől. Ez pedig az egyik legszomorúbb dolog, ami történhet.

Gondolhatja úgy egy nagyszülő, hogy neki senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljon, mert felnevelte a saját gyerekeit, ő tudja, hogyan kell. Ez is igaz. De még ebben az esetben is tudomásul kell venni, hogy a fia, lánya nevelheti máshogyan a gyerekét, és azt keresztülhúzni tilos. Csak zárójelben jegyzem meg, egy-egy ilyen történet soha nem az unoka születésével kezdődik. A konfliktusnak mindig van családi előzménye, legfeljebb nem olyan súlyos, hogy ott és akkor feltűnjön. Vagy mindenki a szőnyeg alá söpri, hogy ne kelljen konfrontálódni. S amikor megszületik a várva várt trónörökös, minden a felszínre buggyan.

Hálás vagyok azért, hogy anyukám mindig minden kérésünket tiszteletben tartva volt a kisfiammal. Hihetetlen jók voltak ők együtt. Láttam, hogy imádják egymást, hogy a fiam örömmel megy hozzá. Láttam anyut ragyogni, szállni, az együtt töltött idő alatt. Mindig örömmel bíztam rá a gyerekemet.
Azt hiszem, ez a legtöbb, amit adhatott nekünk. Végtelenül hálás vagyok érte.

Szóval: éljenek a nagyszülők!

Nyitókép: Shutterstock