Miért csak egyetlen éjszakára kellettem?

Csakis a sors küldhetett - érlelődött bennem ez a szentimentális gondolat, mert hát miért is ne akkor jelenjen meg egy férfi az életemben, amikor már egészen hozzászoktam az egyedülléthez? Ismeretlenül kezdeményezted a beszélgetést és mivel a fotód alapján szimpatikus voltál, nem hezitáltam.

Kellemes meglepetés volt a veled való csevegés, mintha mindig ismertük volna egymást. Szinte mindenről egy véleményen voltunk, olyan könnyű volt veled beszélgetni, mint levegőt venni. El sem mertem hinni, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk. Teltek a napok, amik természetesen a te üzeneteiddel indultak és zárultak. Mindenről beszámoltunk egymásnak napközben.

Két hét után úgy éreztük, eljött az ideje egy személyes találkozónak. Te féltél, én féltem, hiszen eddig minden olyan jól alakult, hogy tudtuk mindketten: fájdalmas lenne, ha valamelyikünk csalódna. De persze a kíváncsiságunk sokkal erősebb volt, így nyilván találkoztunk.

Csodásan éreztem magam abban a két órában, amit együtt töltöttünk. Nem is késlekedtünk, pár nappal később újból találkoztunk, ezúttal moziba mentünk. Izgatottan vártam már, hogy ott ülj, szorosan mellettem. Amikor végre megfogtad a kezem, nem érzékeltem a külvilágból semmit, csak azt akartam, hogy ne érjen véget a pillanat. A film után sétáltunk, csak hogy ne kelljen még elköszönnünk egymástól, de végül már annyira fáztunk, hogy kénytelenek voltunk elbúcsúzni. Ekkor döntöttél úgy, hogy megcsókolsz.

Az ezt követő randiig is lázasan számoltam a napokat - főleg mert tudtam, hogy nálam alszol majd. Nem voltak kérdések a fejemben, annyira tudtam, mit akarok és megbíztam benned. Fantasztikus esténk volt, olyan összhang volt köztünk, mint azelőtt soha senkivel.

Másnap azonban a búcsúnál valami furcsa érzésem támadt. Kaptam egy puszi az arcomra, aminél azért egy kicsit többre számítottam, de el is hesegettem a baljós gondolatokat, mert ugyanúgy és ugyanannyit írtál, mint azelőtt. A hideg zuhany csak ezután jött. Hiába kérdeztem mikor látjuk egymást újra, nem jött konkrét válasz, csak az üres ígéret, hogy hamarosan. Volt, hogy felhívtalak, de csak kinyomtad a telefont. Ezer kérdés kavargott a fejemben.

Ezután hosszú hetekig szenvedtem. Reggel amint kinyílt a szemem, mindig te voltál az első gondolatom. Nem múlt el egyetlen nap sem sírás nélkül, nem tudtam elképzelni, hogy ezen valaha túl leszek. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy elfogytak a könnycseppek az arcomról. Ekkor tudatosult bennem, hogy túléltem.

Nagyon nehezen hagytalak magam mögött, ezért amikor pár hét múlva újra jelentkeztél, nem tudtam nemet mondani. Még ragaszkodtam a gondolathoz, hogy mi egy tökéletes pár lehetnénk, ha engednéd. Az utolsó percben azonban lemondtad a találkozót, és ezzel sikerült belém rúgnod még egyet. Gyűlöltelek téged is és magamat is.

Ezután már nem telt olyan sok időbe, hogy újra összeszedjem magam. Nemrég pedig ismét megkerestél, hogy találkozhatnánk... Hogy elgondolkodtam-e rajta? Őszintén? Egy pillanatig sem. Viszont régóta vártam a pillanatra, hogy megmutathassam, milyen az, amikor gondolkodás nélkül, boldogan nemet mondok neked. Válaszul erre másnap már nem voltunk egymás ismerősei. Köszönet érte. Már nem gyűlöllek, elengedtelek.

Igen, azt hittem a legjobb dolog leszel az életemben, de tévedtem és köszönöm a leckét. Többé nem adom oda magam néhány odavetett szeretetmorzsáért. Megtanítottál arra, hogy előbb szeressem és tiszteljem saját magamat, mert ha nem teszem, akkor könnyen mások játékszerévé válhatok.

Bányánszki Anikó

Nyitókép: Shutterstock