Fáj a szívem, de még jobban fáj az érzés, hogy nem te vagy az egyetlen lehetőségem

Ismered azt a helyzetet, amikor bár boldognak érzed magad, szereted a melletted fekvő férfit, mégis azt érzed, hogy lemaradsz valakiről, akivel talán még jobb lehetne, vagy csak valami mást adna, mint az, akivel vagy? Valahogy annyi a lehetőségünk, hogy nem érezzük-tudjuk, hogy épp ott vagyunk, ahol lennünk kell, vagy csak a biztonság iránti vágy tart a másik mellett? Én legalábbis így vagyok ezzel, és ez fáj, és sokszor okoz lelkiismeret-furdalást, ugyanakkor az is eszembe jut, hogy mi van, ha a párom is így érez? Ha sorozatozás közben arra gondol, hogy lehetne máshol, mással is? Anyám szerint a túl sok lehetőség miatt a FOMO utolérte a párkapcsolatokat is – legalábbis az enyémet tuti.

Reális az aggodalmam vagy tényleg csak a FOMO érzése hajt?

Fear of Missing Out, azaz FOMO – magyarul az attól való félelem, hogy kimaradsz valamiből. Nem tudom, igaza van-e anyámnak, de egyre gyakrabban érzem azt, hogy hiába olyan jó a párommal, előfordulhat, hogy mással még jobb lenne. Beszélgettünk már eljegyzésről, de általában kerülöm a témát, és abban sem vagyok biztos, hogy ő tényleg akarja. Mi van, ha csak azért hozakodik elő a témával, mert úgy érzi, két együtt töltött év után így helyes, de valójában ő is azon agyal, hogy nem marad-e le valakiről, akivel jobban érezné magát?

Anyám azt mondja, az a baj velem, hogy túl jó dolgom van, és mindig is az volt. Ők nem kaptak annyi lehetőséget, mint mi, nem volt internet, és amikor lett, akkor sem volt ennyire az életük része. Nem online ismerkedtek, ami szerinte a világ leghülyébb és legszerencsétlenebb dolga, hanem élőben. Nem hülyítették egymást hetekig a hálón, de telefonon sem, mielőtt találkoztak volna, hanem rögtön egymás szemébe néztek, és tudták, hogy ez kapcsolat mire lesz elég: elszórakoznak egymással, de semmi extra, vagy több lesz néhány mozizásnál. Az igazit pedig érezte az ember. Az összes igazit. 

Valójában nem hiszem ezt, de vágyom rá, mint mindenki, hogy jöjjön valaki, akiben benne van az örökké ígérete. Anyám szerint már eljött két éve, legalábbis akkor így éreztem. És hogy nagy árat fogok fizetni azért, hogy nem becsülöm meg azt az embert, akire nemrég még igaziként gondoltam. 

Talán igaza van. Talán tényleg a párom a nagy Ő, akivel örökké boldog lehetek. De csak ott ül a vállamon a kisördög...

A lehetőségek kultúrája megölte az elköteleződést?

És ez a kisördög azt súgja, hogy valahol van valaki, aki jobb, szebb, szórakoztatóbb, sikeresebb, mint ő, és ugyanez fordítva is igaz lehet. És ez a félelem ott ül a vacsoraasztalnál, és halkan azt duruzsolja: talán lehetne jobb is.

Minden egyes alkalommal, amikor valami hülye zombis sorozatot nézünk, felmerül bennem, hogy lehet, hogy van valaki, aki szívesebben nézne velem egy romantikus vígjátékot. Amikor a vacsorára azt mondja, jó volt, átfut a fejemben a gondolat, hogy egy másik férfi talán azt mondná, ilyen finomat még nem evett. Amikor az apró gesztusokat észre sem veszi, úgy érzem, észre sem veszi, mennyire szeretnék a kedvében járni, és más bezzeg értékelné. Amikor vitázunk, azt érzem, semmiben nem hasonlítunk, és kell, hogy legyen ebben a világban valaki, akivel egyformán látjuk a világot, ugyanazt akarjuk, ugyanúgy érzünk, akivel tökéletes lenne a szerelmünk.

Fáj a szívem, mert tényleg szeretem őt, de még jobban fáj az érzés, hogy nem ő az egyetlen lehetőségem.

Nyitókép: Shutterstock