Egy utánzó voltam, mindig mások életét akartam élni

Egészen kicsi koromtól kezdve utánoztam az embereket. Nem rossz értelemben! Nem azért, hogy csúfolódjak, kigúnyoljam a társakat vagy a barátaimat. Egyszerűen csak néztem és figyeltem őket, és arról ábrándoztam, milyen lenne a helyükbe lépni. Hogy állna nekem a hosszú haj? Mi lenne, ha nem csak megnöveszteném, hanem szőkére is festetném? Olyan szépen, rendezetten vezeti azt a határidőnaplót, nekem is be kellene szereznem egyet. Elment kozmetikushoz vagy szőrtelenített, ráadásul férfi létére... én is fogok!

Rengeteg mindent csak azért vettem meg és próbáltam ki, mert másoknál azt láttam, mennyire jó dolog. De nem csak úgy ad hoc jelleggel kezdtem utánozni embereket, mindig volt valaki az életemben, akit nagyon kedveltem, akire felnéztem, akire hasonlítani akartam. Lehetett ez egy barát, egy általam kedvelt magyar színész, egy külföldi celeb vagy egy rokon. Idealizáltam őket, a rossz tulajdonságaikról tudomást sem vettem és csak a számomra vonzó dolgokat láttam.

Ha az illető szürke melegítőben és fehér zokniban ült otthon, rövidesen én is ilyen ruhában mászkáltam idehaza. Ha az újkori történelemről szeretett olvasni, és erről aztán bármennyit képes volt beszélni, akkor én is elkezdtem beleásni magam a témába. Ha pedig grafomán volt az illető, és szinte alig használta a telefonját, mert mindent kézzel jegyzetelt, ráadásul csodásan, akkor én is tollat ragadtam.

Bárkit leutánoztam, nálam fiatalabb gyereket vagy éppen egy idősebb felnőttet. Magyart és külföldit, közeli ismerőst vagy vadidegent, sőt, akár egy történelmi személyt is, akiről tanultunk az iskolában. Képes voltam még egy fiktív karaktertől is elcsenni dolgokat, öltözködési szokásokat, szóhasználatot, beszédstílust. Éveken keresztül hatottak rám így az emberek, az „influenszerek", bár jó pár évvel ezelőtt ez a fogalom még ismeretlennek számított itthon.

Nem volt és most sincs extrém hobbim. Nem jártam minden este bulizni, nem is tartom magam semmiben sem különösen tehetségesnek. Minden szinten átlagos vagyok, egy jól formázható alapanyag. A saját életemet mindig képes voltam alárendelni ezeknek a másoktól ellesett hatásoknak. Ruhatárat cseréltem vagy a zenei ízlésemtől teljesen távol álló dalokat hallgattam, csak azért, mert azt gondoltam, ha egy izgalmas személyiséget lemásolok, akkor én is érdekessé válok.

Nem volt ebben tudatosság, ösztönösen történtek a dolgok. Legbelül éreztem a késztetést ahhoz, hogy olyanná váljak, mint az ideálom. Tetszett, ahogy él, ahogy létezik és képes voltam a cél érdekében elhagyni a komfortzónámat. Minden ilyen átalakulás felpezsdített, kinyílt előttem a világ és azt hittem, megtaláltam önmagamat. Tényleg képes voltam más életét élni, amíg nem szembesültem azzal, hogy ez csak egy fantázia. Egy olyan álomvilág, amibe a valóság elől menekülök. Hiszen, amíg egy szerepet játszottam, addig sem kellett magamat adnom, magammal foglalkoznom.

A hosszú évek nem múltak el nyomtalanul, néha még most is elkövetek hibákat, csak azért veszek meg valamit, mert másnál megtetszett. Régebben egy könyvet, egy cipőt vagy egy karkötőt is képes voltam eldobni, mert a botlásomra, a másoló attitűdömre emlékeztetett. Ma már ezek a tárgyak kint vannak a polcon, hogy lássam azokat és minden nap eszembe jusson, hogy ne más életét, hanem a sajátomat éljem.

Nyitókép: Shutterstock