Jelenleg semmi más nem számít, csak túlélni...

A folyosón sétálva mindenhol hozzátartozók virrasztanak. Próbálják feldolgozni a lehetetlent és éjjel-nappal imádkoznak a szerettük felépüléséért. Egy szebb és reményteljes jövőért. Már ismeretlenül is minden aggodalmukat átérzi az ember. Hiszen érző lények vagyunk és saját helyzetünkbe gondolhatunk bele ilyenkor. 

Majd belépve a kórterembe szintén újabb hozzátartozókat látok, akik minden erejükkel igyekeznek bíztatni a megviselt, kétségbeesett betegeket.

Az ő körükben pedig egy teljesen más világ alakult ki. A betegek azok, akik minden külvilági tényezőt félretesznek és mindannyiuk szeme előtt a túlélés lebeg.

Egymásnak adják a legnagyobb erőt, hiszen ők tudják, hogy mit jelent betegnek lenni. Ők tudják egyedül, hogy milyen érzés azon a bizonyos kórházi ágyon feküdni. Netán milyen érzés kés alá feküdni. Ők értik meg, hogy jelenleg semmi más nem számít, csak a túlélés. Támogatják egymást és értelmet adnak a fájdalommal teli napoknak. A nap fénypontja számukra egy-egy megbújó mosoly vagy egy kedves szó. Aztán egy reménysugár, mikor egy hozzátartozó behozza a fényt a külvilágból.

Sosem feledem, azokat a segítségért könyörgő szempárokat, amelyek olyan csodálattal néznek rám. A színfolt vagyok most az életükben. És a kis pogácsa is, amit hoztam. Olyan öröm számukra, mint nekünk egy étteremben vacsorázni. Hiszen, a külvilág ízei. Olyan ízek, amelyekről a betegségük előtti rohanó mindennapok jutnak eszükbe. Amikor még álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer ezt át kell élniük.

Egy-egy ilyen íz csodákra képes. Miközben fogyasztják a múltba repíti őket. Evés közben, hallják a villamost megállni a Blahán, hallják a motor zúgását és a mellettük elzúduló embertömeget is szinte érzik. Az emlékek a legnagyobb vígaszok számukra. Miközben felidézik ezeket az élményeket, elfeledik az előttük álló kihívásokat. Ha egy kis időre is, de újra embernek érzik magukat és elfelejtenek egy kicsit küzdeni az életben maradásért. Hiszen akkor még olyan jó volt minden.

Aztán eszembe jutnak a hozzátartozók is. Azt sem tudjuk elképzelni, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy ne kisírt szemekkel lépjenek a szeretteik elé. Hogy a legnagyobb motiváltsággal álljanak előttük. Hiszen a feladatuk, hogy ők adják a hitet és az erőt.

Van, hogy valamennyi beteg számára elérkezik egy-egy nehezebb időszak is. Amikor tényleg csak a reményekből tudnak táplálkozni. Amikor egy újabb diagnózist kapnak. Amikor újabb nehézségekkel kell szembesülniük. Amikor az életüket megváltoztatja egy mondat. Egy rossz hír.

És ilyenkor kell, hogy ott legyen nekik valaki. Egy olyan valaki, aki motiválja őket, hogy minden okkal történik. És arra is, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És arra is, hogy ennél már csak jobb jöhet. És jönni is fog, ha pozitívan állnak hozzá.

Derűsen látni a világot, természetesen, egy ilyen helyzetben nem egyszerű. De az akaratunkkal, küzdeni akarásunkkal lehetségessé tehetjük a lehetetlent is.

Nyitókép: Shutterstock