A hasnyálmirigy-gyulladás egy nagyon súlyos betegség, és nincsenek jó híreim az ön számára. Ebbe négy nap alatt belehalhat. Vegye ezt nagyon komolyan!" -beszélt tovább amilázról, lipázról és a kezelésemről. Én meg közben arra gondoltam, milyen szimpatikus ez az orvos, ahogy itt ül ráérősen az ágyam mellett, számomra is érthető nyelven elmondja, mi történik velem, bennem - és, hogy talán csak négy napom van hátra. Az egész helyzet olyan emberi, mintha nem is egy kórházban történne. Mintha nem is velem történne.
Egy filmben ilyenkor jönne az a rész, amikor megjelennek a barátok, felnyalábolják haldoklót, elviszik Párizsba, ahol a hátralévő napjaiban több mókás és megható kalandot él át. Majd a Montmartre egyik macskaköves utcáján örökre lehunyja szemeit, miközben egy reszelős-füstös hangú utcazenész énekel...
De az élet nem film, velem nem történt ilyesmi. Én csak ültem az ágyamon az orromon át a gyomromba vezetett csővel, infúzióval a karomban, eltiltva evéstől, ivástól és hímeztem, olvastam, aludtam, vagy pátyolgattam a szobatársaimat. Nem hittem abban, hogy haldoklom, nem éreztem betegnek magam, hiszen nem fájt semmim. Még az a makacs gyomorfájás is megszűnt, ami miatt bementem az ügyeletre, és aminek köszönhetően a belgyógyászati osztály egyik kórtermében kötöttem ki.
Fel sem fogtam az egészet. Ha eszembe is jutott a prognózisom, nem éreztem félelmet vagy lelki fájdalmat. Egyedül attól féltem - ha nevezhető félelemnek az a néhány tudatomba férkőző kósza gondolat -,hogy az éppen külföldön tartózkodó férjem nem ér haza időben, és többé nem láthatom. Nem készítettem leltárat az életemről, és nem sajnálkoztam amiatt, hogy nem teljesülnek a bakancslistás kívánságaim. Nem is volt bakancslistám. Nem búcsúztam az élettől, és nem is figyeltem igazán befelé, magamra. Így telt haldoklásom első három napja.
Hárman voltunk a kórteremben, egy velem egykorú nő és egy idős asszony volt a szobatársam. A nénit egy idősek otthonából hozták be, sokat beszélgettem vele. Mindig a fiáról mesélt, folyton várta tőle a telefonhívást, hogy megbeszéljék, mikor jön be hozzá. De a telefon sosem csengett. Napról-napra rosszabbul lett.
Én a lehetőségeimhez mérten segítettem neki inni, enni - vagy csak ültem mellette csendben, és vártunk a telefonra. Ma már azt gondolom, hogy azért figyeltem ennyire a nénire, hogy ne magamra kelljen. Önvédelemből. Bár ez akkor nem tudatosult.
A negyedik nap reggelén jött az első jó hír: javultak a vérképem eredményei. Addigra már túl voltam egy endoszkópos epevezeték műtéten, több liter infúzión és három napi koplaláson. Lám, lám, mégsem ez lesz életem utolsó napja. Akkor este sírtam először a diagnózisom óta. Talán bután hangzik, de azért sírtam, az fájt, hogy miért nem sírtam eddig? Miért nem sajnáltam magam? Miért nem féltem? Hiszen szeretem az életet, az életemet, akkor miért nem fájt az elmúlás lehetősége? Nem voltak válaszaim, és ma sincsenek.
Hajnalban meghalt a néni, aki hiába várta olyan nagyon a fiát. A nővérek sürgölődtek körülötte némán, rutinosan tették a dolgukat. A kórterem olyan nyomasztóvá vált, hogy a teraszra menekültem. A terasz előtt egy öreg páfrányfenyő állt méltóságteljesen, a hajnali szellő táncoltatta legyező formájú leveleit, és velük táncolt a felkelő Nap narancsos fénye. Olyan óriási volt a kontraszt a kinti és a benti események között, hogy úgy éreztem: soha nem láttam még ennél szebbet, mint ezek a levelek ebben a fényben. Végtelen nyugalmat éreztem és azt, hogy nem kell minden kérdésre választ találni. Mögöttem a halál, előttem az élet.
Pónya-Papp Andrea
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.