Egyedül halt meg, egy rideg kórházi ágyon...
Kórházi kórterem, csövek, infúzió és egy meggyötört ráncos arc. Utóbbira barázdákat szántott az idő, de mégsem azoktól, hanem a szenvedéstől tűnik meggyötörtnek és rendkívül fáradtnak.
Időnként ijesztő remegés fut át a csontsovány testen. Pár percig tart csupán, a szenvedőnek azonban egy örökkévalóságnak tűnik. A fájdalomtól alélt test magányosan fekszik a fehér kórházi ágyon, és csak néha kap egy kis megnyugvást, mikor megérkezik és csepegni kezd a következő fájdalomcsillapító koktél. Ereiben szétárad az enyhülést hozó folyadék, ám a lelke ekkor is vívódik. Talán sejti, tudja, hogy már nem sok van hátra e földi világból...
Az idős néni csukott szemmel fekszik, szemei sarkából azonban könnyek folynak hangtalanul - majd vékony csermelyként futnak le az arcán és a nyakán. Ez az egyetlen jele annak, hogy tudatánál van.
Sokan vannak még a kórházban, ő mégis egyedül küzd a halállal. Utolsó óráiban senki sincs, aki a kezét fogná. A láz lassan égeti el az elmúlás ellen harcoló, de már megtört testet, és nincs, aki lelki vigaszt nyújtana a számára.
Egy fiatal nővér sután megsimítja a karját, és választ sem várva, kötelességszerűen kérdezi: "Hogy tetszik lenni?" Majd néhány röpke másodperc múlva már az ajtón kívül van. A kérdés csupán költői, hiszen a néni már annyira erőtlen, hogy képtelen válaszolni. A hatalmas fájdalom - amely ki tudja, mióta gyötri - már teljesen kifárasztotta. Talán nincs is teljesen magánál, hiszen szinte csak a morfiumtapasz élteti.
Odakint este van már, mennünk kell. Félve nézek vissza, minden porcikámban érzem az elmúlást, a földi lét múlékonyságát. Egy belső hang arra késztet, hogy örökre köszönjek el magamban az idegen nénitől, akit itt, e kórházi falak között láttam először.
Elképzelem, milyen élete lehetett: talán egy irodában dolgozott, de az is lehet, hogy egy gyárban, esetleg vezető volt egy nagyvállalatnál. Talán a tulipán volt a kedvenc virága, és hatalmas lelkesedéssel kertészkedett. Hogy gazdag volt-e vagy szegény, nem tudhatom, de mindez nem is számít már ezekben a pillanatokban. Csak az, hogy kellene lennie valakinek, aki fogja a haldokló kezét.
Sajnos sokan ezt a megoldást választják: kórházba küldik a szeretteiket meghalni. Természetesnek veszik, hogy ott "kell" végigkínlódnia mindenkinek a haláltusát. Pedig ha van rá lehetőség, akkor sokkal emberségesebb egy meleg, barátságos és ismerős környezetben búcsúzni, ahol a szeretett személy egykor jól érezte magát.
Tudom, sok esetben nem engedhetjük meg magunknak - és nem is vagyunk mindannyian képesek arra -, hogy hazavigyük hozzátartozóinkat. De egyben akkor is biztos vagyok: mindenki mellett kellene lennie valakinek, aki vigasztalja - vagy csak megnyugtatja a jelenlétével, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen. Ott kellene lenni az utolsó napokban, órákban, percekben, és simogatni, fogni a kezét. Sokaknak azonban nem adatik meg ez a fajta gondoskodás. A néninek sem. Ő csak a kórházi lepedőt markolhatta, abba kapaszkodhatott, mert senki sem volt mellette.
Másnap már más feküdt a rideg, fehér kórházi ágyon.
Nyitókép: Shutterstock