Csupasz lábbal vacogó idősek a kórházi ágyon...

Állok a sorban. A hosszú, végtelennek tűnő hosszúságú kígyó testét különböző korú, nemű és betegségű emberek alkotják. Mindannyian ugyanarra várnak.

Ki a diagnózishoz, más az állapota ellenőrzéséhez szükséges vérvételre. Az életüket, az egészségüket féltők, akik élni akarnak, így mindent megtesznek a gyógyulásukért. Vállalják a sok esetben levegőtlen és zsúfolt helyiségekben az idegőrlő várakozást, a gyakran fájdalommal járó kezeléseket. Dolguk van a világban. Nem akarnak még távozni. Időnként nyílik a bejárat ajtaja, és újabb sorstársak érkeznek. Ilyenkor hűvös fuvallat járja át a helyiséget.

Az alapzaj a rendelők melletti kijelzők csipogásával keveredik. Ilyenkor az emberek többsége automatikusan felnéz, majd látom, hogy sokak szeme elkalandozik onnan. A folyosó túlsó végét kémlelik. Szemükben szánalommal vegyes együttérzés csillog. Odapillantok én is.

Egy fehér, vasrácsos ágy a fal mellé gurítva várakozik. Azon vékonyka kórházi takaró, amely alól csak egy ráncos kis arc, karok és lábfejek kandikálnak ki. Csendben, mozdulatlanul fekszik a gyenge test, az erő már nincs vele. A váró tele, ő mégis egyedül van. Senki sem fogja a kezét, nem bátorítja, támogatja. A beteghordó a fal mellé "állította", majd újabb feladat után nézhetett. A sorára vár hát ő is, a plafont kémlelik a fáradt, öreg szemek.

Libabőrös leszek a látványtól, és nem csodálom, hogy mások idegeit is felborzolja. Bár fűtött a helyiség, sokan kabátban vagy pulóverben üldögélnek, hiszen az ücsörgéshez azért nincs elég meleg. Főleg, hogy a gyakran nyitódó ajtó felől érkező hideg levegő időről időre lehűti a hőmérsékletet.

Forrás: Shutterstock

A vékonyka kórházi pendelyben fekvő asszony pucér lábfejére tekintek. Hányszor hallottam már életem során, hogy vegyél zoknit, mert felfázol! És hányszor láttam már, hogy a vizsgálatra lehozott magatehetetlen vagy segítségre szoruló betegeket kitakart, pucér lábbal, vékonyka takaróval éppen csak eltakarva hozták le a kötelező vizsgálatokra...

Egy mellettem álló idősebb asszony szemébe nézek. Megrettenéssel vegyes szánalom tükröződik benne. Talán már magát látja dideregve azon az ágyon meztelen lábakkal, melyekre senki nem húz majd zoknit, hogy ne fázzon. Bár mi is ki vagyunk szolgáltatva a kórháziaknak, de fel tudunk öltözni önállóan a hőfoknak megfelelően, hogy komfortosan érezhessük magunkat.

A mindennapokban nem tűnik kiváltságnak - de akkor, amikor már a kiszolgáltatottság testet öltött egy fehér, rideg kórházi ágyon, mégis rájössz, mekkora ajándék ez is. "Legalább egy zoknit adhattak volna rá!" - sóhajt fel végül az asszony, és mivel éppen sorra kerül, még a saját lábán sétál be a vérvételre.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?