„Már minden barátnőmnek van unokája, csak nekem nincs – mit rontottam el?”

Elöljáróban annyit, hogy még 26 sem vagyok, de nem az a baj, hogy anyám most akar unokát, hanem az, hogy én soha nem akarok gyereket. Ő azt hajtogatja, hogy biztosan rossz anya volt, én pedig tudom, hogy a legjobb volt, akit el tudok képzelni. De azt is láttam, hogy a bátyám, az öcsém és én mennyi figyelmet követeltünk és követelünk a mai napig, mennyi lemondással jár, hogy mi jól érezzük magunkat, és bevallom, én nem ilyen életre vágyom, és nem csak én. Az öcsém az egyetlen, aki családot tervez, de egyelőre 17 éves, szóval nála sem az „unokakérdés” a következő 10 év főprojektje. 

Anyának nem unoka kéne, hanem gyerek

Van karriercélom, megteszek érte mindent, tény, hogy ez a magánéletem rovására is megy, de úgy gondolom, az én életemet nekem kell megterveznem, és bár anya folyton arról vitázik velem, megéri-e lemondani a családról a karrierért, én vállalom a felelősséget a döntésemért. Szeretem a gyerekeket, de ha nem lesz sajátom, azzal is együtt tudok élni. Anyám ezt teljesen másképp látja, ha rajta múlt volna, hat gyereket nevel fel, de nem rajta múlt, hanem apámon, aki köszönte szépen, a harmadiknál ezt a projektet lezártnak tekintette. 

Hozzáteszem, anyukám az első gyermekét, a legidősebb testvéremet elveszítette, a baba 25 hetes volt, amikor elvetélt. Ez olyan űrt hagyott benne, amit egész (eddigi) életében próbált betölteni. Valamiért azt várja, hogy egyszer majd ott lesz az elveszített kisfia, hogy egy újabb babával az ő lelke is megérkezik hozzá. 49 évesen persze már belátta, hogy nem lenne felelős döntés gyermeket hozni a világra, de unoka képében még reménykedik, hogy visszakapja a fiát. Ám még ha ez lehetséges is lenne, nem én fogom „megváltani” őt.

Anya bünteti magát, ami nekem egyre kínosabb

Fantasztikus gyerekkorom volt, nekem és a testvéreimnek is. Szeretetből nem szenvedtünk hiányt, de másból sem. Amire vágytunk, azt megkaptuk. Nemcsak anyánk, apánk is nagyon családcentrikus, vele akármit játszhattunk, minden hülyeségünkben benne volt, lazán nevelt minket, de voltak elvárásai. Biztos vagyok benne, hogy ő is örülne egy unokának, de ahogy mást sem, ezt sem erőlteti. Ő soha semmit nem erőltet, néha már én éreztem azt gyerekként, hogy szigorúbb is lehetne. De az nálunk anya volt. Ahogy az is, akinek akármit is elmondhatunk, amit apának nem. Apukám mindig is hajlamos volt az érzelmi ügyeket elhülyéskedni vagy elbagatellizálni, így a két testvéremmel arra jutottunk, a titkainkat, szerelmeinket, érzéseinket csak anyának mondjuk el, és szigorúan megtiltottuk neki, hogy elmondja apának. És ő minden kérésünknek eleget is tett.

Éppen ezért van a bátyámnak – ő 29 évesen minden percét a tudománynak szenteli, kutat, olvas, ír – és nekem is lelkiismeret-furdalásunk, hogy anyukánknak mindössze egyetlen kérés van, hogy legyen unokája, és mi ezt sem teljesítjük. Bezzeg az öcsénk, aki nagyon szeretne megfelelni a nagymamánknak 14 évesen tett ígéretének, hogy max. 10 év, és a mama dédi lehet. Na, anyánk ettől is kivan, neki meg azt magyarázza, hogy nem kell kiszolgálnia a nagyanyja ilyen irányú igényeit, neki az a dolga, hogy tanuljon, fejlődjön, aztán majd egyszer, ha úgy érzi és megtalálja a megfelelő lányt, majd családot alapít. 

Mondjuk azt nem értem, hogy ha szerinte az öcsém ráér 30 évesen nősülni és a bátyám álláspontját is tudomásul vette, akkor nekem miért kellene mielőbb gyereket szülnöm?! De anya szerint kifutok az időből, és vele együtt ő is, mert mire a legkisebb gyereknek gyereke születik, addigra ő már jó, ha még járni tud, de gyerekekkel futkosni biztos nem. Márpedig ő azt szeretne, szaladgálni velük, moziba menni, színházba vinni, nyaralni hordani, szeretetet és élményeket adni neki, és mondjuk ki, magának is, nekem semmi gondom nem lenne. Ez az egy nagy vágya van már csak az életben.

Van némi kettősség a gondolkodásában

Anya előtt nagy karrier állt, amikor megszületett a bátyám, de ő félredobva mindent, amire már gyerekkora óta készült, minden idegszálával a testvéremre koncentrált. Annyira boldog volt, hogy nem veszítette el, hogy semmi más nem érdekelte. Fokozatosan tért volna vissza a pályájára, amikor kiderült, hogy érkezem, és ő újra félre dobott mindent, ezúttal értem. Háromévesen mentem oviba, utána volt lehetősége belekóstolni az álomszakmájába, és rengeteg sikeres projektet vitt, de 8 év múlva ismét bekopogtatott a gólya az öcsémmel, és anya a világ legtermészetesebb dolgaként lépett ismét hátra. Sosem bánta meg, apa szerint ő anyának született,ugyanakkor egy rendkívül okos és tehetséges nőként a munkájában is mindig megállta a helyét. Éppen ezért sokszor bántotta, hogy a munkahelyein a gyerekei miatt szorult háttérbe, miattunk nem kapott meg lehetőségeket, előléptetést, nagyobb felelősséget. Elismerték a szakmai tudását, de aggódtak, hogy mellettünk nem tud majd elég figyelmet fordítani a felelősségi köreire. 

Emiatt időnként kifejezetten elkeseredett, mert most, amikor végre ő is bele tudja tenni a munkájába a maximumot, a kora miatt tartják vissza, és nála jóval kevésbé tehetséges és tapasztalatlan kollégákat helyeznek fölé, akik helyett kénytelen dolgozni. Ilyenkor azt mondja nekem: „Réka, ráérsz szülni, előbb építsd fel magad, a karriered, és amikor már kikerülhetetlen vagy, jöhet a baba”. Aztán rátör az unokavágy, mert megint nagymama lett a barátnője, neki bezzeg már hármat szült a lánya, aki velem egyidős, és jön a „Már minden barátnőmnek van unokája, csak nekem nincs? Mit rontottam el?” kérdés, amire mit lehet mondani? Semmit nem rontott el, de hajtja, hogy biztos nagyon rettenetes volt a gyerekkorom, csak nem merem elmondani, mert ha nem így lenne, akkor én is szeretném átélni az anyaságot.

Nyitókép: