Képzeld el, hogy már csak 2 hónapod van hátra...

Épp a nappaliban ücsörögtem, mikor édesanyám mellém guggolt, kezében egy óriási borítékkal. A laboreredmények... - hasított belém a felismerés.

Nem adta a kezembe, talán attól félt, nem bírnék szembesülni a leírtakkal, ezért inkább csak - suttogva - összefoglalta a lényeget. "Rosszindulatú. Túl későn vették észre... Már nincs mit tenni". A tények megállíthatatlanul zakatoltak az agyamban újra és újra. Nem értettem.

Szavakat formáltam a fejemben, hogy elmagyarázzam magamnak a vég fogalmát: hogy itt van, eljött, és nincs tovább. De ez most mit jelent? Próbáltam nem összeomlani, és megérteni a helyzetet, de csak annyit éreztem, hogy zúg a fülem, és hallom, ahogy a szívem - még - hevesen pumpál.

Csak ültem tovább, összekulcsolt kezekkel, és beletörődve ízlelgettem a gondolatot, hogy haldoklom. Halál... Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy "az én halálom"? Kifejezéstelenül bámultam magam elé, érzelmek nélkül az arcomon. Még kimondani is rossz: most tavasz van, de ősszel már nem leszek.

  • Nem fogok már élni, mikor a tesóm újabb évet kezd a gimiben.
  • Nem fogok élni, mikor a családom őszi faleveleket gyűjt a Normafán.
  • Sehol sem leszek, mikor anyu előveszi az adventi dekorációt.
  • És soha többé nem ölelkezünk össze a karácsonyfa előtt...

Éreztem, ahogy a gyomrom diónyira szűkül, és a nyelőcsövem feszülni kezd - mintha szét akarná robbantani belülről a fájdalom. Nem az bántott igazán, hogy többé már nem leszek, és nem valósíthatom meg mindazt, amitől a boldogságot vártam. Hanem az a tény, hogy nem látom többé azokat, akiket szeretek. Hiszen még nem szerettem őket eleget, nem láttam őket elégszer, még nem lehet vége ennek. Még annyi mindent szeretnék átadni és megköszönni.

Forrás: Shutterstck

Könnyek százaitól lett homályos a tekintetem, majd óriásira duzzadt cseppekként folytak végig az arcomon. Én pedig hagytam, hogy egyesével koppanjanak a parkettán. Ez is egy jele annak, hogy még élek. Kétségbeesés és pánik lett úrrá rajtam, de mégsem tudtam falhoz vágni egy bögrét és hangosan zokogni. Némán rázott a sírás, hangtalanul ordítottam ki minden keserűségemet. Anyám pedig csak ült mellettem.

Az ébresztőóra zaja szakította félbe az álmom. Kinyitottam a szemem, se anyám, se a boríték nem volt sehol. De a tudatom nem bírt szabadulni. A szemem előtt pörgött minden képkocka, amit álmomban láttam. Könnyes volt az arcom, a ruhám pedig csurom vizes. Hiába voltam ébren, nem tudtam fellélegezni, annyira átéltem az elmúlás tébolyító szenvedését, hogy magam sem tudtam eldönteni: most akkor tényleg haldoklom, vagy sem?

 

A másodpercek múlásával lassan kitisztult a tudatom, és felfogtam, hogy szerencsére teljesen egészséges vagyok. De még ez sem szabadított fel. Csak ültem egy kávéval a kezemben, és sírtam. A telefonom után nyúltam, hogy eltereljem a gondolataim: nem akartam szembenézni sem az érzéssel, sem pedig a tanulságával. Idióta posztokat görgettem a neten, de hiába...  

Szélsebesen gépelni kezdtem a sorokat anyukámnak, de még mindig nem láttam tisztán a könnyektől. Nemcsak a trauma borított ki, hanem az is, hogy minderre magamtól sosem gondoltam, mert ezek eddig természetes dolgok voltak: hogy bármikor írhatok neki. Hogy bármikor beleszippanthatok a levegőbe, a számhoz emelhetek egy pohár bort, vagy felhívhatom egy barátomat. Hogy bármikor belekucorodhatok egy szerető ölelésbe, és bármikor kimondhatom, ha szeretek valakit.

Lelkiismeret-furdalásom támadt, mert annyiszor haragszom "a szar életemre". A szar életemre, ami elvesztésének a lehetőségétől álmomban és ébren is csak sírok... A szar életemre, amiben rengeteg öröm és lehetőség van. A szar életemre, amire túl sokat panaszkodom - ahelyett, hogy örülnék neki, mert nekem legalább van. És nem is olyan szar...

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek