Az én gyerekem nem lehet rákos! Pedig de – Egy édesanya vallomása

Egészen addig, amíg jól pofán nem vágott vele az Élet, messziről kerültem a témát. Ha megláttam egy plakátot, amin egy szomorú arcú, kopasz gyermek képe nézett rám, inkább félrenéztem. Nem azért, mert egy érzéketlen tuskó lennék, hanem mert pont, hogy baromira érzékeny vagyok.

Emlékszem a napra, amikor hívtak az oviból, mert hőemelkedése volt, és egész nap csak a padon ücsörgött. Mire odaértem, a hőemelkedés elmúlt, de továbbra is bánatosan pislogott. Gondoltam, csak azért teszi, mert hiányzik neki a mami és a papi, akiknél pár napja nyaralt.

Mit tesz ilyenkor egy anya? Naná, hogy valami jó kis programot szervez, ami majd jól felvidítja a gyereket! Így másnap már ott vigadtunk a hullámvasúton, és száguldoztunk a dodzsemen.

Csak később tudtam meg, mekkora mázli, hogy ezt egyáltalán túlélte az ő állapotában...

A vidámparkozás alatt csak annyi tűnt fel, hogy nem ette meg az összes gyrost, és nem akart hatszázadszorra is felülni a hullámvasútra, csak „menjünk már haza".

A dokinkhoz aznap estére volt időpontunk, mert a szabály, az szabály: az oviba csak „egészséges igazolással" vihetem vissza. Szóval irány a kedvenc, mindig vicces, mindig mosolygós doktor bácsink. Ezúttal nem volt se beszólás, se mosoly, és sürgősséggel vérvételre küldött minket – de hogy miért, azt nem mondta meg.

A lányom és a fiam kórusban kérdezték, hogy „de anyaaaaa, miért nem haza megyünk?" Gőzöm sem volt, hogy mit mondjak. A vérvételnél közölték, hogy azonnal mennünk kell a hematológiára, és készüljünk fel, „jó sokáig leszünk ott". Szóval szóltam a húgomnak, hogy vigye haza a lányomat.

Hematológia. Azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák, csak azt láttam, hogy Bercit azonnal infúzióra kötötték, és már vitték is be a kórterembe, engem pedig egy kedves doktornő leültetett szépen a váróban, és közölte velem: leukémia. Majd kisvártatva hozzátette (miután bizonyára egyértelmű volt az ábrázatomról, hogy lövésem sincs, miről van szó): „csontvelőrák".

Hogy mi? Az első kép, ami beugrott, az a plakátos szomorú tekintetű, kopasz fejű kisfiú volt, majd a sztereotípia, hogy a rák = halál. Miii? Mármint, hogy az én makkegészséges, sohasemvoltbeteg gyerekem rákos lenne? Kizárt! Valaki csípjen meg, mert egy rémálomba kerültem!

Onnantól kezdve, hogy mit magyarázott nekem a doktornő, már nem jutott el a tudatomig, mert sokkhatás alá kerültem. Bezuhantam a fiam melletti ágyba, és álomba zokogtam magam.

Reggel az infúzió hajmeresztő sípolására ébredtem. Basszus. Mégsem álmodtam, és ez a kibaszott valóság. A nővér kicserélte az infúziót, és én a fiam mellé telepedtem. Néztem a békés arcát, ahogy aludt, és semmi, de semmi sem látszott rajta. Legalábbis első pillantásra. Aztán ránéztem a hasára, ami olyan nagy volt, mintha a Kisgömböc meséből lépett volna elő, és a fél falut lenyelte volna.

„Mi van, ha nem viszem orvoshoz?"– kérdeztem a doktornőt. – Mi van, ha a vidámparkból tényleg csak hazamentünk volna?" Akkor valószínű, hogy a jövő hetet már nem érte volna meg. – jött a sokkoló válasz. A vizsgálatok kimutatták, hogy olyan agresszív leukémiája van, ami valóban pár nap alatt elvitte volna, és nem is olyan régen kezdődhetett el benne a rákos folyamat.

Napok óta a halál kapujában álltunk, és én ebből semmit sem vettem észre...

De hogy is vehettem volna, amikor külső jele – azon kívül, hogy bágyadt volt, és egy-két véraláfutást láttam a testén (azt hittem, a nagyszüleinél elesett, vagy beütötte) – nem volt.

Ahogy terjedni kezdett a hír az ismerősi körömben, a legkülönbözőbb reakciók érkeztek: sokk, tagadás, kiborulás. De a legszörnyűbb az volt, hogy volt, aki azonnal elkezdett támadni azzal, hogy „ugye tudod, hogy ha beleegyezel a kemoterápiába, megölöd a gyereked?"

Erre most mit mondhat az ember? De szerencsére az agyam „vigyázott rám". Csak a pozitív üzeneteket és bátorításokat volt képes befogadni a tudatom – a többivel nem bántottam magam. Minek? Éppen elég bajom volt azok nélkül is. Azonnal töröltem az efféle üzeneteket, de még az ismerőseim listájáról is – és nem érdekelt, hogy hány éve ismerjük egymást. Nem tudom, hogy voltam képes erre, de az önvédelmi ösztönöm ezt hozta ki belőlem.

Nem mindig voltam ilyen hű de pozitív, mert azért rendesen kaptuk a dózist, hogy ebbe bele is lehet halni, vagy ez és ez a mellékhatás ezt és ezt okozhat. Ekkor jött a kiborulás, sírás és őrjöngés, majd padlóról felállás, megrázás és továbbmenés.

A hitembe, hogy a fiam meggyógyulhat, az utolsó fűszálig kapaszkodtam, de a hosszú út során néha úgy tűnt, már az összes elszakadt. De nem! Mindig van mibe kapaszkodni, legfeljebb csak a pillanatnyi ködtől – ami néha beborítja a kivezető utat – nem látja az ember azt a bizonyos utolsó utáni fűszálat.

Berci hajának elvesztése kevésbé volt megrázó, mint amilyennek hittem, és amikor totál kopasz lett, csináltam neki lufiból egy sárga napszemüveget, amin jókat nevettünk. Később másoknak is hajtogattam lufikat annak ellenére, hogy a főnővér közölte velem, hogy „hagyjuk ezeket a cukiságokat". Nem hagytam.

Beleröhögtünk a Halál arcába, és rohadtul nem akart érdekelni minket, hogy ott liheg a nyakunkban.

De aztán fogta magát a Halál, és feladta. Időnként egy-egy vírus személyében azért be-beköszönt, de hála a dokik szemfülességének és tudásának, mindig gyorsan eltakarodik.

Még 3 évig „kellene" rettegnem, hogy a fiam betegsége visszatérhet, mert még ennyi idő, hogy gyógyultnak nyilvánítsák. De én nem vagyok hajlandó még 3 évig félelemben élni. Csak nagy ritkán ijedek meg, amikor visszaesésekről hallok, vagy hogy ismét elment egy gyermek, akit ismertem. Ezek a hírek mindig nagyon megrendítenek.

Viszont hiszem, hogy minden okkal történik. Ezért miután folytatni tudtam az egyetemet, visszatértem a kórházba szociálismunkás-gyakornoknak, és ebből is írom a szakdolgozatomat, ami hiszem, hogy nemcsak a többi érintett szülőnek, de a daganatos/leukémiás gyermekeket és családjaikat támogató alapítványoknak is segíteni fog.

Miért? Mert bepillantást nyújt abba, amiről csak kevesen beszélnek, mert tabu téma, és azért, mert „az ő gyerekükkel ez nem történhet meg". Pedig de.

Rózsa Magdolna

Nyitókép: iStockphoto