Egy nő, aki felébred, de nem tudja hol van, nem tudja miért, csupán a testén látható zúzódások és a combjain megszáradt vér sugallja, mi történt vele, mit is tett az éjjel. Egy novella, ami nem akar több lenni önmagánál.
Összeragadt szemhéjaim alig mozdulnak, az ébredés robbanásszerűen érkezik az agyamba és a gyomromba. Ez lenne hát a mai reggel simogató üdvözlete? Jobb alkaromra támaszkodva próbálom elindítani a felkelés mozdulatsorát; első nekifutásra sikertelenül visszazuhanok a párnára. Pár pillanatig így fekszem hanyatt, majd újra próbálkozom. Ezúttal a törzsem végre függőlegesbe emelkedik, a lábaimat pedig a padlóra lököm. Fel kellene állni, csak előbb megvárom, míg a szédülés alábbhagy. Gyerünk! Csípőm mellett futó kezeimmel rásegítek, és így végre felállok. Atyaég, mi ez a fájdalom?
A szobában sötét van, de látom az ablak fényes körvonalait. Odatántorgok – minden lépés feszülő fájdalmat okoz -, elhúzom a nehézkes sötétítőt. Szembeköp a nap, önkéntelenül összeszorítom a szemem. Fák, utca, egy kocsi, még több fa. Próbálom a szemhéjaim résén keresztül ismerőssé tenni a helyet, de nem megy. Visszaengedem a függönyt, hirtelen még sötétebb lesz bent. Elindulok a másik irányba, biztos van valahol egy ajtó, ki akarok innen menni. Igen, megvan! A szemem hamar megszokja a fényt, lenézek, látom, hogy a karom, a hasam és a combom is véres. Mi a fene? Körbe forgok, tükröt keresek. Ott a fürdőszoba, nincs becsukva.
Felkattintom a villanyt, az émelygés erősödik, belekapaszkodok a mosdóba, és kiadom a gyomrom tartalmát. Így jobb. Megengedem a vizet, belecsapom az arcomba. Most tisztábban látok. Végig mérem a testemet; meztelen, itt-ott narancssárgára színezte a vér, horzsolások és karcolások vannak mindenütt. Csábít a zuhanyzó, de helyette inkább csak elveszek egy törülközőt, és magamra tekerem. Összeszorítja a mellkasom, nehezebben veszem tőle a levegőt, de jó érzés, puha, és védettebbnek érzem magam tőle.
Kilépek a fürdőszobából, körbe nézek, de semmi sem ismerős, még nem jártam itt. Eltökélten visszatántorgok az előző szobába, remélve, hogy találok valamit. A sötét már zavar, elhúzom a függönyt. Az ágy hatalmas, piros lepedőjén fehér takaró és párnák, az egyik oldalán én feküdtem – látszik a párnán a szemfestékem lenyomata -, a másikon pedig mintha valaki még most is aludna. Nem látom, csak a haját, magára húzta a paplant. Odalépek mellé, a szívem gyorsan és ütemét vesztve kezd el verni. Bizonytalanul megtámasztom magam mellette az ágyon, szinte roppan a lepedő a tenyerem súlya alatt.
Mi ez? Hirtelen mozdulattal emelem fel a takarót. Nem érzek félelmet, sem megbánást, sem sajnálatot, miközben feltárul előttem egy férfi, egy véres férfi, egy halott férfi. Mellette ébredtem. Ismerem őt? Lefeküdtünk az éjjel? Akartam én is? Szemem átkúszik a karomra, lassan benyúlok a combjaim közé, kissé felhúzva a törülközőt. Felszisszenek. Nem akartam. Lépek egyet hátra, valami keményet érzek a talpam alatt. Lenézek, egy kés az. Meg se lep, hogy véres.
Lapozz, a novella a következő oldalon folytatódik!
Vájkálok az agyamban, az emlékeimben, de nem tudok az ébredés előtti pillanatnál korábbra visszagondolni. Mi a fene történt itt? Meglepő nyugodtsággal nézek körbe a szobán; tarka szőnyeg, szekrény, állólámpa, apró asztal, rajta egy hatalmas kristály hamutál, mely mintha a szoba túlságos átlagosságát lenne hivatott ellensúlyozni. Közelebb lépek hozzá, benne van egy félig égett cigaretta, egyből az ujjaim közé veszem. Automatikusan a zsebem felé nyúlok tüzet keresve. A törülköző azonban nem sokat segíthet ebben.
Kissé feszülten kezdek kutatni a szememmel, és pár pillanattal később rá is találok egy gyufára. Ki használ manapság gyufát? Apró sercegés, rágyújtok. A füst megtölti a tüdőmet, a nikotin szétárad az ereimben, szívem pedig szétpumpája az egész testemben. Leülök a padlóra, annyira átadom magam ennek az érzésnek. Elégedettség telepszik rám, ahogy nézem a fényben úszó füstöt szétoszlani. Túl hamar végig ég ez az átkozott cigaretta. Velem szemben ott a szekrény, felállok és kinyitom. Bedobálva ruhákat találok. Lassú, magától értetődő mozdulatokkal felhúzom a farmert és a megszakadt trikót. Égni kezd a szemem, letörlöm a könnyeket. Undorodom attól, hogy tovább itt maradjak.
Csak most tűnik fel, hogy szörnyű bűz terjeng, és szinte szétreped a fejem. Innom kell. Hamar megtalálom a konyhát – nem lehet nagy ez a ház. Iszonyatos a felfordulás, a koszos tányérok egymáson fetrengenek. Találnom kell valami tisztát, valami érintetlent. Kinyitom a hűtőt, az alsó polcon találok egy dobozos sört. Egyből kiveszem. Szisszenés, ez jó, nagyon jó. A doboz fala izzadni kezd a kezemben, nedves lesz tőle a tenyerem. Látom már a bejárati ajtót. Kortyolok még egyet, közben elindulok, de ekkor tompa fájdalom hasít a talpamba. Basszus! - leöntöm magam. Felemelem a lábamat, alatta piros cseppes, széttört üvegpohár. Remek! Eldobom a sört, hangosan puffan a járólapon. Most már tényleg ki kell mennem innen! Az első lépésnél érzem, hogy egy üvegdarab bennem maradt. A hátam mögött megemelem a lábamat – közben az egyik kezemmel kapaszkodok a pultba -, és egy határozott mozdulattal kihúzom. Uh! Végre kint van, kissé bicegve, de eljutok az ajtóig.
Kilépek az utcára. A nap perzseli a bőröm - egész biztos, hogy már nem reggel van -, szinte látom, ahogy füst párolog az itt-ott megnyílt felszín alól. Hunyorítva először balra fordítom a fejem - autóút autók nélkül, járda járókelők nélkül -, majd jobbra – csupasz földút, fák és bokrok. Jobbra indulok. Érzem, ahogy a csend a sebeimen keresztül beférkőzik a vénáimba, együtt áramlik a véremmel, egyenesen a szívem felé. Gyenge leszek tőle, mintha kitépne egy darabot belőlem. A fák árnyékában haladok, néha rám tör a köhögés, és időnként megállok, hogy visszanézzek. Nem látok semmit, csak a vércseppes lábnyomaimat és egy rendőrautó szirénáját, ahogy közelít felém.
Vépy Renáta novellája
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
