Nekem jutott a feladat, hogy felszámoljak egy egész életet

Itt állok a lakásban. A kezemben egy guriga fekete sitteszsák, a lábamnál, a falhoz támasztva egy csomó élére hajtogatott költözős doboz. Nézem a nappalit, olyan mintha csak pár órára szaladt volna el... A kis dohányzóasztalon üvegpohár árválkodik, az alján még ott lötyög egy ujjnyi víz. A kanapén szépen összehajtogatva a szürke, puha takaró, amit tőlem kapott karácsonyra, hogy ha az esti filmnézés közben fázik, beburkolózhasson vele. Nézem a könyvespolcot, amely roskadozik a kötetek alatt. A számtalan fényképet, amelyen ott vannak a család közeli és távoli tagjai. Most mégis csak én vagyok itt. Nekem jutott a feladat, hogy felszámoljak egy egész életet.

Szinte kibírhatatlan, amit érzek

Beljebb lépek a nappaliba és körbenézek. Hol kezdjem? Mit csináljak először? Kifordulok a szobából, ahol annyit kártyáztunk, ahol vacsorához terített, ha átjöttünk vasárnaponként, ahol a kisfiam annyit játszott a mintás szőnyegen... Kifordulok és könnyek peregnek az arcomon, míg átvánszorgok a konyhába. Igen, talán itt kéne kezdeni.

A hűtővel kezdem. Kis lábosban még ott a maradék főzelék. A teteje már szőrös. A zsákba dobom edényestől. Aztán minden mást is. Igazából nem is tudom, hogy miket, mert úgy ömlenek a könnyeim, hogy semmit sem látok. Orrot fújok, szemet törlök és folytatom. Kész. Jöhet a konyha többi része. Feltépem az egyik szekrényt zihálva és kartondobozba teszem a liszteket, cukrot, olajat, zsemlemorzsát, konzerveket és a többi, még használható, tartós élelmiszert. Amikor végzek, lezárom a dobozt és ráírom a tartalmát. Majd valaki elviszi oda, ahol szükség van ezekre. Jöhetnek az edények, tányérok, poharak, evőeszközök, fakanalak, kislapátok, habverők, robotgépek... Te jó ég, mennyi minden! Már nem sírok. Órák óta pakolok és talán az a fekete lyuk az én szívemet is elnyelte már – minden érzést kiszippantott belőlem.

Visszatérve a nappaliba azonban megint feltör belőlem a zokogás. Elpakolom a fényképeket és a kis nippeket, vázákat, porcelánokat a kredencből. A hófehér, aranyszegélyes, ünnepi étkészletet. Kinyitom a ruhásszekrényt...
Nem lehet! Ez nem lehet! Képtelen vagyok erre az egészre! - kiált a lelkem kétségbeesetten. A kanapéhoz tántorgok és lerogyok rá. Néhány percig csak bámulok magam elé, aztán körbenézek ismét. A pillantásom a folyosón egymásra pakolt dobozokra és a mellettük heverő zsákokra esik.

Émelyegni kezdek, de még nagyon sok munka vár rám. Fel kell állnom, be kell dobozolni a ruhákat, a cipőket, az ágyneműket, terítőket, törölközőket, függönyöket. Átnézni a papírokat, elpakolni a könyveket... Mi lesz a rengeteg növénnyel?
Úgy érzem, hogy valaki ráült a mellkasomra. Kint már sötétedik, egyre több az árnyék a lakásban. Félni kezdek. Nem a sötéttől vagy holmi szellemektől, sokkal inkább attól, hogy ha mindent elcsomagolok és már csak a csupasz bútorok és üres falak maradnak, akkor mi lesz?
Vége lesz.
Valaminek visszavonhatatlanul vége lesz.

Nyitókép: Shutterstock