Egy lyukas, fekete kukászsák. Ennyi az élet?

És megtörtént. Ismeretlen szám hív. Felveszem. A vonal túlsó végén egy női hang közli, hogy a kórházból telefonál, én vagyok-e én. Miután biztosítom róla, hogy jó emberrel beszél, megköszörüli a torkát, majd nekifog...

- Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy a nagymamája ma délután elhalálozott. Fogadja őszinte részvétemet.

- Kérem, hogy a személyes holmijáért és a további teendők egyeztetése miatt legyen szíves befáradni a kórházba holnap 7 és 10 óra között – folytatja a női hang a túloldalon. - Rendben – préselem ki magamból nagy nehezen ezt az egy szót.

- Még egyszer fogadja őszinte részvétemet.

- Köszönöm – lehelem, majd a vonal túlsó végén bontják a vonalat.

Leroskadok a kanapéra, a szemem megtelik könnyel, a kezemből a szőnyegre hullik a mobilom. Órákig zokogok, néha bele is alszom a nagy sírásba. Már besötétedik, mire valamennyire összeszedem magam. Kifújom az orrom – ezredjére is –, megmosom az arcomat és visszaülök a kanapéra. Fel kell hívnom mindenkit. Nekik is tudniuk kell.

Ennyi egy ember élete?

Másnap, úgy 8 körül érkezem a kórház bejárata elé. Egy pillanatra megállok, nézem a szürke épületet, majd mély levegőt veszek és felteszem a maszkomat. A szokásos kapu előtt ismét megtorpanok és eszembe jut, az utóbbi hónapokban milyen sokat jártam ide.
Már nem fogok... - fut át az agyamon, miközben felliftezek a harmadik emeletre. A betegirányító pultnál rekedt hangon közlöm az ott nevetgélő ápolóval, hogy miért jöttem. Azt kéri, üljek le a folyosó végén, mindjárt jön valaki.

Nem bánt a jókedve, csak elgondolkodtat. Neki ez csak egy szokásos munkanap. Elvégzi a dolgát, kimegy cigizni, este talán randevúja lesz vagy önfeledten fröccsözik egyet a barátaival. Könnyű a szíve és jó a hangulata. Az én szívem nehéz és valami mérhetetlen bánat nehezedik rám. De ez csak én vagyok. Mindenki más számára, aki itt van, ez csak egy sima nap.

A gondolataimból egy középkorú férfi hangja zökkent ki. Felállok, kezet fogunk. Ő részvétet nyilvánít, aztán elmeséli a tegnapi eseményeket. Valójában alig értek valamit belőle. Halkan beszél, ráadásul a maszk is tompítja a hangját... és hát nem igazán vagyok én sem a legjobb formámban. Egyetlen dolgot hallok kristálytisztán: Elaludt. Ettől kicsit könnyebbé válik a szívem.

Az orvos ismét részvétet nyilvánít, majd kér, hogy üljek le, mindjárt jön az adminisztrátor, akivel átbeszélhetem a további teendőket. Addig kiadják Mama holmijait, vegyem át.
Az orvos megy, egy másik férfi jön. Jobbjában egy nagy, fekete kukászsák. Aláíratja velem, hogy minden személyes tárgyat átvettem és a kezembe nyomja a zsákok. Kábultan állok a kórház folyosóján és újra könnyek szöknek a szemembe. Megindulok a lift felé, aztán eszembe jut, hogy még valami adminisztrátort is meg kell várnom. Visszafordulok, ekkor látom, hogy Mama papucsa a folyosón hever. Ránézek a zsákra. Lyukas.

Ennyi? Ennyi egy élet? - tolul fel a kérdés a lelkem mélyéből. - Egy lyukas, fekete kukászsák?
Nem bírom tovább tartani magam, a vállaimat rázni kezdi a zokogás.

Nyitókép: Shutterstock