Búcsúzom - Legyen könnyű álmod, Mama!

Itt fekszik. Halovány arccal, törékeny testtel. A takaró alatt látom, ahogyan kirajzolódik a keze, a lába, a csípőcsontja szinte átböki a vásznat. Sovány. Szinte áttetsző, éteri. A nagymamám, aki már sosem lesz olyan, mint régen.

A szemembe könnyek szöknek. Gyorsan letörlöm a cseppeket és a maszkot leakasztva az egyik fülemről kifújom az orrom. Halkan, hogy ne zavarjam. Bár jól tudom, már nem zavarhatom, akkor sem, ha hangosan trombitálok. A szeme csukva és láthatóan nehezen lélegzik. Szeretném hinni, hogy alszik, de inkább az a gyanúm, hogy nincs ereje felpillantani. Ha nagy ritkán meg is teszi, a szeme, a gyönyörű kék szeme üveges... azt hiszem, nem ismer meg. Pedig én vagyok az, Iza, a legkisebb unokája. Meg kell, hogy ismerjen! Hiszen az egész gyerekkoromat együtt töltöttem vele! Nem lehet, hogy most úgy néz rám... úgy, mint egy idegenre!
Mama, ismerj meg! Iza vagyok! - kiáltanám legszívesebben, de persze hallgatok. Némán ülök az ágya mellett. Megfogom a kezét és emlékezem.

Őrzöm az emlékedet

Emlékezem az erős asszonyra, aki valaha volt. Ahogyan terelgette az unokáit a nyári szünetek alatt. Öt unokával is elbírt egyedül! Az azért már valami, nem? Sosem felejtem azt a nyarat a Balaton mellett. Kivett egy kis faházat és összegyűjtött mindannyiunkat. Két hetet töltöttünk a vityillóban. Főzött ránk, strandolt velünk, fagyiztunk, lángosoztunk. Hétvégére a szülők is lejöttek, az én szüleim és a nagynénéim, nagybácsikáim. Sőt néhány napra a másodunokatesók is maradtak. Az volt csak a vircsaft!

Forrás: Shutterstock

Mama óvónő volt, értett a gyerekek nyelvén. Szerettünk nála lenni, bár szigorú szabályok mentén éltük vele az életünket. Mégis remek móka volt.

Emlékszem a meggyszedésre a telken, a sárgabarack befőzésére, amit úgy utáltam, mert a negyven fokban kevergetni a forró lekvárt nem tartozott a kellemes nyári elfoglaltságok közé. De nála nem volt kifogás. A gyerek is kivette a részét a napi teendőkből. Borsót fejtettünk, zöldbabot szeleteltünk, segítettünk porszívózni. Megtanított piskótát sütni és diós tortát készíteni. Mennyit veszekedtünk mi, gyerekek azon, hogy ki nyalja ki a tésztás edényt, diós lábast. De ő mindig fejben tartotta, ki következik a nyalakodásban – legutóbb kinél landolt a lábas - és semmi perc alatt rendet vágott.
Őrzöm az emlékedet, Mama! Az igazit! Amilyen valóban voltál!

Könnyű álom

Emlékszem, erős asszony volt. Akkor is, amikor Papa elment. Én még óvodába jártam, de azt tisztán fel tudom idézni, hogy akkor Mama egy kicsit megfakult. Kicsit talán meg is öregedett, kicsit talán szomorúbbá is vált, de akkor is erős volt.

Megsimogatom a homlokát. Most nem erős. Olyan, mint egy védtelen Csipkerózsika. Az arca fehér, a bőre áttetsző. A szempillái megrebbennek... és végre... kék szemét rám emeli.

- Mama, hallasz? Iza vagyok! - hajolok hozzá közelebb. Néhány másodpercig csak néz, látom, hogy nem ismer fel. Aztán mégis – talán. Szeretnék még mondani neki valamit, de újra lecsukódnak a pillái. A szemembe ismét könnyek gyűlnek, hatalmas, mindent elborító, sós tenger.

Mama, vajon most mire gondolsz? Gondolsz-e egyáltalán bármire? Vagy álmodsz? Alszol? Elalszol...?

Fogom a kezét, a kék erekkel átszőtt, hófehér kezet, amely olyan odaadással gondozott, biztatott, terelgetett engem kislányként, és azt kívánom, legyen könnyű az álma.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek