Különleges férfi vagyok - átlagos nők kíméljenek!

A múltam töltötte ki a napjaim nagy részét. Azon rágódtam, hogy miért olyan szörnyű módon ért véget az előző kapcsolatom. Ebbe a helyzetbe kerültél te bele - egy olyan emberhez csatlakoztál kísérőnek, aki még nem volt önmaga, csak egy apró porszem a sivár világ közepén.

Kicsi voltam, gyenge és gyámoltalan. Mivel az önbecsülésem a béka feneke alatt volt, ezért mindenkit nagyobbra értékeltem magamnál, aki szembejött az utcán. Most már tudom, hogy túl korán kerültünk kapcsolatba. A lelki bánatom miatt nem álltam készen egy új szerelemre. Nem társra, hanem időre lett volna még szükségem ahhoz, hogy magamra találjak és megerősödjek.

Pedig semmi egyebet, semmi különlegeset nem csináltál. Csak tetted a dolgod, pont úgy, mint én és még sok ezer ember, aki újrakezdte, új alapokra építette fel az életét egy balul sikerült házasság után. Még az ágyban is magasztaltalak, pedig semmi új vagy extra élménnyel nem gazdagítottál.

Utólag már tudom: csak egy törött szárnyú, fészekből kiesett madár voltam akkoriban, aki nem találta a helyét. De te nem voltál partner a sebeim gyógyításában: ahelyett, hogy bekötötted volna őket, még azt is feltépted, ami már behegedt. Az epés, rosszindulatú megjegyzéseid tovább csökkentették a kevéske önbizalmamat. Így lélekben egyre kisebbé és kisebbé töpörödtem, míg el nem értem azt a szintet, ahonnan már nincs lejjebb.

Egy átlagos, középszerű ember állt előttem. Már tudtam, hogy nem szerelmet éreztem irántad. Csak egy támogatót kerestem, akiről azt hittem, különleges, és majd segít abban, hogy talpra álljak. Rájöttem, hogy nem vagy rendkívüli - én viszont igen, mert felismertem, hogy a nagy kínok után is vissza kell térnem önmagamhoz és újra a saját életemet kell élnem.

Botond történetét Molnár Csanád jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock