Férfivélemény: Nem szoktam még hozzá ahhoz a boldogsághoz, amit kapok tőled

Szia, szerelmem!

Most megpróbálom szavakba önteni, amit már rég meg kellett volna tennem, de nem vagyok jó abban, hogy kimutassam az érzéseimet. Rengetegszer vágták a fejemhez, hogy érzéketlen vagyok, hogy csak bambulok és egy farönkbe is több érzelem szorult, mint belém. Az egyik exem pont azért szakított velem (és csalt meg, mint később megtudtam tőle), mert velem veszekedni sem lehet. Bezzeg az ő korábbi faszija, az férfi volt, az még tányért is tört!

Visszahúzódó vagyok és nehezen nyílok meg. Nem ugrálok örömömben és nem is tombolok, vagy verem az asztalt, ha ideges vagyok. Ezt a bástyát, ami én vagyok, még gyerekként kezdtem építeni. Kövér kisfiú voltam és az általános iskolában szinte állandóan csúfoltak, rettegve mentem le az udvarra a nagyszünetekben, és félve indultam hazafelé. Az évek alatt megtanultam észrevétlenné válni, és nemcsak a ruhatáram, de a viselkedésem is azt tükrözte, hogy szürke vagyok. Egy szellem.

Egy ilyen erős bástyát pedig nem lehet egyik napról a másikra lebontani. Ha le lehet egyáltalán. Neked mégis sikerült bekukucskálni a falak mögé és megláttad azt a szende kisfiút, aki megbújik ott legbelül, és nincs más vágya, csak hogy szeressék és ő is szerethessen valakit. Sosem hittem volna, hogy engem valaha majd feltétel nélkül, őszintén és odaadón szeretni fognak. Hogy én leszek majd az, akiről valaki mesél a barátainak és a munkatársainak, akivel közös programokat és nyaralást(!) szervez, akit megpróbál megvigasztalni, ha a problémák gomolyfelhője hatalmas árnyékot vet rá.

Nagyon gyakran érzem, hogy rám telepszik a búskomorság, és valahogy ezt sugárzom akkor is, amikor amúgy nincs semmi baj. Annyira részemmé vált a fancsali ábrázat, hogy téged is zavarba hoz, ha mosolygok. Pár nappal ezelőtt, amikor a céges buliból becsiccsentve jöttél haza és nekem kellett téged ágyba fektetni, akkor viszont csak mosolyogni tudtam. Öleltél, csókoltál és kétszer is szerelmet vallottál nekem. Betakartalak, majd kértél egy pohár vizet, de mire behoztam, te már lerúgtál mindent magadról és éjfélig megállás nélkül beszéltél.

Az sem zavart, hogy többször is elmondtad ugyanazt a sztorit. Odafordultál hozzám az ágyban, átkaroltál és hiába nem láttam, valahogy még a sötétben is éreztem, hogy te is mosolyogsz. Sosem voltam még ilyen boldog. Napokon keresztül nem tudtam mást csinálni, csak vigyorogni. Amikor hazaértem a munkából és megláttalak, akkor rögtön bevillant ez az este és nevetni kezdtem. Emlékszem, mondtad is, hogy nem vagy te hozzászokva ahhoz, hogy vidám vagyok.

Nem tudom, neked hogyan sikerült a falaim mögé látnod és belém szeretned, mert nekem biztosan nem ment volna. Volt időszak, amikor magamat sem szerettem, nem hogy képes lettem volna érezni bármit is valaki iránt. Te viszont megváltoztattál és elkezdted leszedegetni az engem körbeszorító téglákat és megállás nélkül bontjuk immár együtt a bástyát. Érzem, ahogy egyre több napfény szűrődik be, érzem a tekinteted melegségét a bőrömön, és nem látok mást, csak téged. Nem is tudom mással elképzelni az életemet, csak veled.

Köszönöm, hogy létezel, hogy engem választottál, hogy elviselsz és kitartasz mellettem a rosszban is, hogy segítesz, támogatsz és itt vagy velem. Sosem fogom tudni visszaadni mindazt a jót, amit eddig kaptam tőled.

Szeretlek, szívem!

Nyitókép: Shutterstock