Miért félek a szerelemtől? Mert a világ legszebb érzése a legrövidebb út a fájdalomhoz

Ma már a nő lehet független, senki nem szólja meg, ha egyedül él és gondoskodik magáról. Van reggeli és esti rutinja, no meg áthatolhatatlan érzelmi fala, mely körül veszi és megvédi. A jól felépített élete a saját védelme alatt áll, és ebben a gondosan ellenőrzött ökoszisztémában minden kiszámítható és biztonságos. Aztán megtörténik, amire már régen nem számított – találkozik valakivel, aki alapjaiban rengeti meg őt és a gondosan létrehozott rendszerét. És ez megijeszti. Mert bár a társadalom azt az elképzelést kényszeríti ránk, hogy a szerelem csupa eufória és boldogság, a valóság sokak számára más: belőlük a szerelem bénító félelmet vált ki. Belőlem is.

Nem a szerelemtől félek, hanem attól, amit megkövetel: a teljes önátadástól

A szerelem számomra azt jelenti, hogy átadom a hatalmat valaki másnak, hogy teljesen tönkretegyen, miközben azt remélem, hogy talán mégsem teszi meg. Ez a pszichológiai ugrás a teljes függetlenségtől az abszolút sebezhetőségig az oka annak, hogy a valódi intimitás gondolata megrémít.

Az irányítás elvesztése pszichológiai sokkot jelent

Az agyam, ahogy mindenkié, imádja a kiszámíthatóságot. Amikor egyedül vagyok, én vagyok az időm, döntéseim és érzelmeim abszolút ura. Ehhez képest a szerelem anarchia.

Hirtelen a boldogság már nem kizárólag a saját eredményeimtől függ, hanem egy másik ember szavaitól, cselekedeteitől és jelenlététől. 

 Valakinek, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindent szigorú ellenőrzés alatt tart, ez a tiszta terror állapota. Ennek amúgy van tudományos háttere is, szóval nem én vagyok defektes: az önállóság elvesztése riasztást vált ki az amigdalában, az agy félelemközpontjában. 

A félelem oka a múlt terhe

A szerelemtől való félelem nem a semmiből keletkezik. A múltbeli küzdelmek közvetlen következménye. Miután túléltem az érzelmi hajótörést, összeszedtem az életem darabkáit, és küzdöttem azért, hogy újra összerakjam azokat, a pszichém a szerelmet a gyönyör kategóriájából a veszély kategóriájába sorolta át.

Az elmém szabotálja az új kapcsolatot, de nem azért, mert megsérültem a régiben, hanem azért, mert ez a sérülés fájdalmat okozott. Az agyam csak próbál megvédeni, a közelség jeleit potenciális fenyegetésként értelmezi, amely újabb fájdalmat okozhat. A félelem egy heg, amely arra emlékeztet, hogy korábban mennyire vérzett a szívem, amikor szerelmes voltam.

A magány biztonságának illúziója

A magány kényelmes. Nincs kompromisszum, nincs vita, nincs elutasítás. Biztonságos erőd, amely megvéd a csalódásoktól. Talán túlságosan is autonóm vagyok, a függetlenségem a pajzsom, mellyel még azelőtt eltaszítom a férfiakat, mielőtt túlságosan közel kerülhetnék hozzájuk. Meggyőztem magam, hogy nincs szükségem senkire, de valójában félek, nehogy valaki átlásson a falakon, és rájöjjön, hogy nem is olyan áthatolhatatlanok, mint amilyennek tűnek. 

Itt állok előtted teljes valómban – győzködöm magam

A szerelem azt jelenti, hogy látom a másikat, és ő is engem: a bizonytalanságaimat, a hibáimat, a reggeli morcosságomat és a legsötétebb félelmeimet is. Amikor azt mondom, félek a szerelemtől, valójában a lelepleződéstől félek, mert mi van, ha a férfi, akiért annyira odavagyok jobban megismer, és rájön, hogy nem vagyok elég jó? 

A szerelem a világ legirracionálisabb érzelme, így a félelem teljesen ésszerű reakció rá. De a kegyetlen igazság az, hogy a falak, amelyeket azért emeltem, hogy megvédjenek a fájdalomtól , az élettől is elzárnak. Nincs olyan, hogy tökéletes biztonság. Ö éve élek a biztonságos, steril erődömben, és 30 évesen azon gondolkodom, hogy ezalatt az idő alatt igazán nem is éltem, a legszebb fiatal éveim a túlélésről szóltak.

Itt az ideje megállni, nem menekülni tovább, kockáztatni! Hagyni, hogy elveszítsem az irányítást, mert a szabadesés pillanatában rejlik az egyetlen érés, ami igazi mélységet ad az életnek. Már csak össze kell gyűjtenem minden bátorságomat, és megkockáztatni, hogy újra összetörik a szívemet – vagy nem.

Nyitókép: 123rf