Férfivélemény: Szólalj már meg, te szerencsétlen!

Késve csodálkozok rá az élet hétköznapi megoldásaira, csak közel a harminchoz kezdtem el tudatosabban létezni. Tenni magamért. Persze kellettek ehhez a stimulánsok. Nem a drogokhoz nyúltam, de még csak nem is az alkoholhoz vagy a dohányzáshoz. Előbbitől rettegek, alkoholt betegség miatt nem fogyaszthatok, a cigarettára pedig szülői minta miatt mondok nemet.

Rám a barátok hatottak elemi erővel, ők voltak azok, akik néha egy jókor elejtett mondattal, néha szó szerint értve kirángattak a csigaházamból. Abból a biztos, meleg és komfortos közegből, ahol én és a gondolataim hosszú éveken át nagyon jól megvoltunk. Köszöntük, nem kértünk a valóságból.

Elevenen él bennem életem néhány fontos mondata. Ezek a baráti tanácsok adták meg a kezdőlökést ahhoz, hogy akárcsak egy csecsemő, megtegyem az első, ám annál fontosabb lépéseket a felnőtté válás felé.

Valahogy mindig úgy éltem az életemet és csináltam a dolgokat, hogy nem gondoltam bele a következményekbe. Miközben a környezetem, a barátaim és anyukám szinte kristálytisztán látta, ez így nem lesz jó, én makacsul mentem a saját fejem után. Menni, változtatni akartam. Mikor kimásztam a csigaházamból, akkor iszonyú rövid idő alatt megpróbáltam bepótolni mindent, amiről úgy gondoltam, kimaradt.

Ahhoz, hogy érzékeltessem a dolgokat, nem volt ritka, hogy egy napra szerveztem két randit, sőt egyikről mentem a másikra. Olyan későn értem haza, mint korábban sosem és majdnem olyan helyzetekbe sodródtam, amikből húsba- és lélekbevágó, traumatikus sebeket lehet szerezni.

A saját bátortalanságom, tapasztalatlanságom azonban megmentett, vagy talán szerencsém volt, hogy ezt senki nem használta ki. Érzelmi hullámvasút volt a javából ez a három év, aminek a végén egy pszichológus székében találtam magam. Elsőre nagyon radikális volt ez a gondolat, én sem hittem, hogy léteznek olyan lelki gondok, olyan érzelmi viharok, amiket az ember ne tudna egyedül megoldani. Nem néztem le azokat az embereket, akik terápiára jártak, szimplán nem gondoltam, hogy nekem is kellene.

Mekkorát tévedtem!

Rengeteg mindenre rácsodálkoztam magammal kapcsolatban. Nem kaptam gyógyszert, nem volt semmi hókuszpókusz, hetente egyszer eljártam beszélgetni egy szakemberhez, akinek ugyanazokat elmeséltem, mint a barátaimnak. Csak míg a hozzám közelállókkal javarészt üzenetek formájában beszéltem, a pszichológusnak élő szóban, szemtől szemben kellett megnyílni, ami életem talán legnehezebb feladata volt. Ma sem vagyok jó ebben.

Ezek a heti beszélgetések kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, a szavaknak mekkora súlyuk van, és ezzel ellentétben néha mennyire jelentéktelenné válnak gondolatok, ha az ember kimondja azokat. A fejünkben hatalmassá nőve elsötétítik az elménket, mi kreálunk belőlük problémát, azonban ahogy elhagyják a szánkat, felszabadulunk. Van ugyanis valaki, aki szét tudja oszlatni ezeket a felhőket, miközben egyáltalán nem ítélkezik felettünk, nem kritizál, nem bírál.

Tőle tanultam meg, mi is a szeretetnyelv, hány különféle változata van. Addig bele sem gondoltam, hogy egy tőlem kapott ajándék miért nem éri el a kívánt hatást, miért nem mélyül tovább egy adott barátság, egy emberi kapcsolat? Hiába szántam őszinte szívemből, az ahogy átadtam, semmit sem tükrözött a szándékomból.

A legnagyobb élmény az volt, amikor felfogtam, senki sem gondolatolvasó. Ha én nem mondom ki, ha nem írom le, nem fogják tudni, mit is érzek valójában. Nagyon sok nehézségnek az életemben ez az okozója. Sajnos nem beszélhetek róla múlt időben, ugyanis ezt a problémát a mai napig nem sikerült megoldanom.

Még mindig sokkal könnyebben fejezem ki magam írásban, sokkal rendszerezettebbek a gondolataim, a fejemben kész monológok sora váltja egymást. Megszólalni azonban már képtelen vagyok. Ott állok, várják hogy mondjak valamit, az elmém pörög, hajtja belül a hörcsög ezerrel a mókuskereket. Én meg jó esetben csak egy kínos vigyort tudok felerőltetni magamra. Van egy gát valahol a fejemben, ami nem engedi, hogy az érzések szavak formájában utat törjenek. Emiatt nem egyszer tűntem érzéketlennek, unottnak, szomorúnak, gonosznak, csupa olyan jelzővel illetett embernek, amilyen nem akarok lenni!

Hajlamos vagyok túl mélyre süllyedni a gondolataimban. Ma már párkapcsolatban élve is túlságosan befelé fordulok. Kell néha pár verbális pofon ahhoz, hogy észbe kapjak, és ha valami nyomja a lelkem, akkor ne egyedül, magamban próbáljam megoldani azt. De akárcsak az életben mindenhol, itt is képes vagyok túlzásba esni: vagy meg se szólalok, vagy pedig mindenről beszélek. Összefüggés nélkül zúdítom a páromra a gondolataimat.

Nem jó egyik sem. Szerencse, hogy egy olyan emberrel élek együtt, aki szeret, türelmes, és aki mellett olyanná válhatok, akit megérdemel.

Nyitókép: Shutterstock