Vártunk. Reméltük a csodát és hittel vártuk a telefonhívást, hogy a főorvos azt mondja: hazajöhetsz. Éppen egy könyvajánló utolsó mondatát pötyögtem le a klaviatúrán, amikor megérkezett a telefon a kórházból és minden remény szertefoszlott: örök álomba merültél.
Anyu nyitott be a szobaajtómon. Hallottam, hogy csörgött a telefonja, de annyira koncentráltam, hogy nem figyeltem meddig és kivel beszélt. Halálsápadt, szétsírt szemekkel állt a küszöbön, jobb kezében remegő kézzel tartotta a mobilját. Meredten néztem rá, egy pillanatig eszembe sem jutott a legrosszabbal kalkulálni, majd csak ennyi jött ki a torkomon: "ugye nem?" Ahogy ezt kimondtam, láttam, belül összeszorult a szíve és hatalmas könnyek potyogtak le az arcán. Pár perc múlva megszólalt: "elment."
Elmentél Papa. Úgy pihentél meg, ahogy mindig reméltük: elaludtál. Nem szenvedtél, nem rosszullétek között vesztetted kincset érő életedet, hanem álomra hajtva szemeidet, már valahol egészen máshol ébredtél.
Igen, a szívinfarktus nem segített, de abban a pillanatban Isten veled volt és ez volt a legtöbb, ahogy veled lehetett. Már másfél éve, hogy nem vagy velem, mégis olykor elkap az érzés: becammogsz az ajtón, leülsz a foteledbe és én is felébredhetek a hiányod okozta rémálomból.
Mindig tudásszomjra neveltél és arra, hogy vágyjak a világ megismerésére, akarjam megérteni az összefüggéseket és legyek nyitott, tájékozott. Miattad szerettem meg az irodalmat és neked köszönhetően lettem rabja a könyveknek. Sosem láttalak olvasni, mégis te voltál a valaha élt legbölcsebb és legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. Veled tanultam olvasni és a betűk összefonódását értelmezni. Te segítettél a vers és prózamondó versenyeken és mindig támogattál a jelenléteddel vagy építő tanácsaiddal.
Amikor földi utunk véget ért, a könyvekben leltem megnyugvásra. Előtte néhány hónappal találtam vissza a regényekhez, talán már akkor készítettem lelkem és elmémet, az előttem álló és elkerülhetetlen gyógyulási folyamatra.
Azt éreztem, nem vágyok senkire és semmire a való világból, így a könyvek elbeszéléseibe, történeteibe, az általuk teremtett fantáziavilágba menekültem, hogy ne kelljen a valódi problémáimmal foglalkoznom. Mások fájdalmáról olvastam, hogy ne a sajátomba szakadjak bele.
Szinte vegetáltam. Képes voltam órákig a könyvekben mélyedni, hogy ne kelljen kommunikálnom a környezetemmel. A szüleim biztosan azt hitték, hogy a befordulásom nem tesz jót és depresszióba taszít, de a könyvek gyógyírként szolgáltak lelkem bánatára. Olykor sebeket téptek fel az elolvasott történetek, de többször megértést nyertem általuk, így könnyebben el tudtam fogadni a családunkat érő veszteséget, azaz a hiányodat. Sírás és nevetés között mégis sokszor azon kaptam magam, hogy hálás vagyok, amiért te voltál és leszel mindig a nagyapám.
Egy valamit azonban a könyvek sem tudnak megtenni: téged visszahozni. De történetről történetre, emlékképeken át sokkal többször vagy velem, mint azt egykor hinni mertem.
Nyitókép:Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
