Egy fél életen át hűen vigyáztál rám, s már biztosan érezted: menned kell

Sokszor csak állok az erkélyen ott, ahol mindig rendezted a muskátlikat. Tavaly a gyerekek sok mindent kiraktak a lomtalanításkor, hogy itt több hely legyen. Állandóan gyűjtöttél mindent, hátha jó lesz valamire! A fél életünket a gyűjteményed és megannyi reményt szanáltak akkor ki. Bár tudom, hogy ez így volt helyes és csak neked jelentett oly sokat, mégis épp úgy fájt, mintha a te fájdalmad lett volna.

Akárhányszor lemegyek vásárolni, minden alkalommal elfelejtem, hogy mindenből csak egyet vegyek. Mindig két túróst, 2 narancsot hozok haza, van, hogy egy tálcányi piramis szelet is jön velem, hiszen az volt a kedvenced. Bármi jöhetett, ami édes, finomság volt. De így van ez a főzéssel is. Nem tudok egyetlen adagot főzni. Nem is akarok. Próbálom mondani Angiéknak, hogy vigyenek, de alig lehet őket rávenni. Dórika nem akarja elvinni tőlem, nehogy ne maradjon nekem, a lányod meg nem eszik. Tulajdonképpen, mióta elmentél, nem igazán eszik semmit jóízűen.

Múltkor ment a tévében a Hofi. Először felnevettem, aztán majdnem megfulladtam úgy sírtam. Egyből hallottam lelki füleimmel, ahogy te poénkodtál vele mindig és a nevetésből bánat lett úrrá rajtam. Épp a foteledben ültem. Hány éjszakát töltöttél ott azért, mert elaludtál vagy, mert egész éjjel gondolkodtál az élet dolgain. Állandóan elbóbiskoltál, bárhol a lakásban. Mindig mondtuk, hogy el fogsz aludni, s végül, tényleg álomba merültél.

Sokszor azóta én sem alszom. Éjszakákat virrasztok át, s alig tudok pihenni, nélküled nem lelhetek nyugalomra, Jóska. Biztonságot adott, hogy te mindig betakartad a derekamat, sosem hagytad, hogy megfázzak. Egész életedben tartottad magad ahhoz, amit ígértél. 54 évig hűen vigyáztál rám, s biztosan érezted, hogy már menned kell.

Azt láttam az arcodon, hogy már nem akarsz élni. Belefáradtál. Néztél ki a fejedből, minduntalan gondolkodtál, megállás nélkül, mégsem tudta senki, hogy mi járhat a fejedben.

Oly hirtelen történt minden, Jóska, annyira érthetetlen. A névnapod ünnepeltük...ezzel a nyavalyával ide vagy oda, de utoljára együtt ünnepelt a család és olyan boldog voltál. Annyi hála volt fáradt szempárodban. Nem vívott egymással a lányod és az unokád, Babi is itt volt és tényleg, felhőtlen volt minden.

Minden élesen belém égett. Rosszul lettél és azt sem tudtam, hogy mit csináljak veled.

Hívtam Angit és ő még időben ideért, tudta, hogyan mentse meg az apját. A mentő elvitt és annyit, de annyit imádkoztam: kértem Istent, hogy hozzon haza. Utána már csak egyetlen egyszer találkoztunk: elbúcsúztunk.

A lányod azt mondta, egyszerű látogatás, de el sem hiszed, mennyit tett azért, hogy utoljára találkozhassunk. Miklós, Dórika barátja vezette az autót, na nem olyan jól mint te, de azért nem semmi a fiú. Tudtad, hogy jó ember mellett hagyod az unokádat. Pont olyan, mint te voltál. Nagyon dolgos és elkötelezte magát mellette. Szereti, ahogy te minket.

Az utolsó találkozásunkkor felöltöztettek minket védőruhába és alig láttam ki a maszk alól. Nagyon sírtam, taknyom nyálam egybefolyt és nem akartalak elengedni. Annyira éreztem, hogy ezt az utolsó alkalmat meg akarom őrizni. Hangod már gyenge volt, és azt mondtad:

- Böske, én már nem fogok hazamenni.

Te már akkor tudtad, hogy amiért én még két hétig imádkozom, az hiába való. Senki sem mondta, hogy az infarktusban majd' az egész szíved odalett. A szív, mely mindig csak arra a szeretetre vágyott, amit gyerekként nem kaptál meg.

Nem hallucináltam. Vastag takaróba bugyoláltam magam, megálltam az ablak előtt és bámultam semmibe, ahogy az ég aranysárgává változott: éjszakából nappal lett. Ahogy kinéztem, éreztem: te már ott vagy valahol, a messziségben.

Nyitókép:Shutterstock