Éreztem egy rántást, és mintha a lelkem szakadt volna ki belőlem

A válasz nagyon egyszerű: ma is elmondhatatlanul sok nőt és gyermeket érint és igen, mielőtt bárki felhorkanna, sok férfit is, de a statisztikai adatok és a tapasztalatok szerint a bántalmazottak 90 százaléka nő és gyermek.

Azért is beszélek erról, mert cinkosok között vétkes, aki néma. Vétkes az, aki hallgat, aki szemet huny, aki ítélkezik, aki áldozatot hibáztat. Ma is, amikor rengeteg helyen lehet a bántalmazásról hallani, olvasni, még ma is túl sok a tévhit, a tájékozatlanság, a tudatlanság a témában, ami irtózatosan megnehezíti az áldozatok dolgát.

Akit bántottak bármilyen módon, az meggyógyulhat. Nem igaz, hogy mindenki áldozat típus, akit ilyesmi ér, nem igaz, hogy iskolázatlannak kell lenni ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljön az ember. Bárkivel megtörténhet, de könnyű azt hinni – egyúttal hibáztatni az áldozatokat -, hogy ez csak azzal történhet meg, aki okot ad rá, mert így nem szembesül senki azzal a félelmetes ténnyel: vele is megtörténhet.

Elmondhatatlanul sok meló kell a gyógyuláshoz. Munka önmagunkon, az új életünk és önmagunk felépítésén. A végletekig megnehezíti nem csak a traumatikus kötődés és minden velejárója, hanem a környezet tudatlansága, a „jó tanácsai", a teljes anyagi és egyéb ellehetetlenülés. A rendszer pocsék működése, ami még mindig nem az áldozatokat segíti. A szárnyas majmok szemet hunyása talán a legnagyobb árulás, amit ember a másik ember ellen elkövethet.

Van egy döbbenetes emlékem. Volt egy nő, akit a barátomnak hittem, és aki mélységesen elítélte az erőszakot, a kapcsolaton belüli bántalmazást, ennek mindig hangot adva. Aztán, egyszer úgy hozta a helyzet, hogy tőle kértem segítséget összeverve, összetörve. Elmondtam, mi történt és csak annyit mondott: ez nem igaz. Hazudsz, ő nem ilyen. Gond nélkül magamra hagyott a gyerekemmel és a szörnyeteg mellé állt.

Szeretném másokban tudatosítani, hogy vannak sebek, amik sosem múlnak el. Megtanulunk velük együtt élni. Egy idő után nem gyötörnek, nem részei a mindennapjainknak, de amikor mások esetéről hallunk, vagy éppen nehezebb időszakot élünk át, akkor ezek a hegek sajogni kezdenek és minden borzalom újra meg újra felidéződik. Már nem döngöl bele a padlóba, de fáj, és engedni kell, hogy megéljük az érzést, hogy átfolyjon rajtunk. Ez teljesen normális.

Van sok emlékem: van, amelyik könnyebb és van olyan borzalmas is, amelyet míg élek, nem fogok elfelejteni. Ezen képek az agyamba égtek. Az egyik ilyen eset egy több napos rémuralom után történt, amikor már nem bírtam tovább a folytonos verbális bántalmazást, a büntető és lélekölő hallgatást és a provokálást. Szólni mertem, hogy elég és elszabadult a pokol. Egy bántalmazó mindig erre a pillanatra vár, hogy megindokolhassa tetteit és ráfoghassa a másikra, hogy ő váltotta ki a a viselkedésével, a nézésével, a szavaival, aztán szó szerint engedélyt ad magának arra, hogy üssön. Így történt ez akkor is.

Először csak a tárgyaimat kezdte földhöz vágni, összetörni és mivel nem hallgattam, lökdösni kezdett, a falhoz szorított, úgy tépte végig karommá görbült ujjaival a testem. Mozdulni sem mertem. Tudtam, ha ellenkezem az olaj a tűzre. Végül elengedett és, ahogy a romokat kezdtem takarítani elém ugrott, két marokra fogta a torkom és a földre nyomott, bele a szilánkokba és nekiállt kiszorítani belőlem a szuszt. Halálfélelmem volt és nem volt erőm küzdeni. Csak arra tudtam gondolni:

Istenem, ha ez itt megöl, mi lesz a fiammal?

S akkor hirtelen minden megszűnt. Nem maga a tett, hanem én. Nyitva volt a szemem, de semmit sem láttam. Éreztem egy rántást és mintha a lelkem szakadt volna ki belőlem. Onnantól semmire sem emlékszem: így védekezett a tudatom, a lelkem, hogy túlélje a borzalmat.

Nem akarom, hogy bárki eljusson eddig a pontig. Ez az oka, hogy még mindig beszélek az erőszakról.

Nyitókép: Shutterstock