Hagytam, hogy verj, hiszen anyámat is verték

És tényleg megszoktam. Bármennyire is azt gondoltam, hogy majd az én életem más lesz, mint az anyámé, nem lett. Még akkor sem, ha a körülményeink merőben eltértek. Hiszen az én bántalmazóm - akiről legszívesebben még ma is azt írnám, hogy a nagy szerelmem - nem vert kék-zöldre, ahogy anyámat a nevelőapám. A férfi, akit anyám annyira szeretett, hogy úgy tűrte élete végéig a pofonokat, a szidalmakat, mintha muszáj lett volna neki

Mentségére szolgált, hogy engem sosem bántott - fizikailag. De a lelkem belehalt a vastag falakon is átszűrődő elfojtott sikolyokba. Reszketve imádkoztam a takaró alatt, hogy legyen vége, ne bántsa tovább! Ne okozzon több fájdalmat az anyámnak! Persze, anyám sokszor tagadta a veréseket. Ha bekopogtam hozzájuk, elzavartak. Vagy csak kiszólt a 90 kilós, megtermett nevelőapám, hogy menjek innen, mert a mami megérdemli, amit kap.

Ezen a ponton fonódik össze anyám sorsa az enyémmel. Talán azt is mondhatnám, hogy anyám életének mintáját követem. Mert bár 15 évet éltem bántalmazó kapcsolatban, abból 10 évig nem fogtam fel, hogy ami történik, az családon belüli erőszak. Nem fogtam fel, mert a gyerekkoromnak hála, tudat alatt az vésődött belém, hogy normális, ha az asszony tűr. Leginkább némán.

Azt tudni kell ugyanis, hogy anyám soha nem kért segítséget, egyetlenegyszer sem. Néha felsikoltott ugyan a fájdalomtól, de leginkább csak a feldagadt arca és a lila foltjai árulkodtak reggelente a kegyetlen éjszakákról. Nem beszéltünk arról, ami történt. Előfordult, hogy a nevelőapám reggel már puszilgatta őt. Volt, hogy virágot vitt neki, és napokon át a tenyerén hordozta. Aztán persze újra elszakadt nála valamiért a cérna, és újra eljárt a keze...

Nagyon sokáig meg is voltam róla győződve, hogy hű vagyok a gyerekkori fogadalmamhoz. Kétségtelen, hogy az első pofon megrázott. De mikor remegő hangon, könnybe lábadt szemekkel elmeséltem a barátnőimnek, hogy mi történt, ők másodpercekig csak meredten bámultak rám. Hiába vártam riadtan az együttérzésüket - a szavakat, amelyek megerősítenek abban, hogy jól érzem: menekülnöm kellene.

A megrökönyödésük nem a pofonnak szólt, hanem a kétségbeesésemnek. Nem értették, hogy mi ezen ilyen fene nagy probléma. Időnként mind kapnak néhány pofont, szerintük nem olyan nagy ügy. Majd lassan megszokom...

Igazuk lett, de nem teljesen. Éveken át - túl sok elvesztegetett éven át! - homokba dugott fejjel éltem túl a napokat. Ha valamiért kikaptam (mint a rossz gyerek!), akkor másnap rutinszerűen kicsit vastagabban kentem az alapozót. És vadul győzködtem magam, hogy nem kerültem anyám helyébe. ÉN nem lettem olyan nő, akit ver a párja!

Különös, de az ember elképesztően sokáig tudja áltatni magát, ha akarja. Sajnos én akartam. Mert úgy éreztem, hogy a mellettem lévő ember a lelki társam, a szerelmem, a legjobb barátom. Van ugyan egy kis handicapje, de arra idővel gyógyír lesz a szeretetem. Nem lett. Sajnos túl nagy árat fizettem a felismerésért...

Kitti történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock