Megaláz és megsemmisít a szavaival - tényleg ilyen párt akarsz?!

Látom, hasonló cipőben járunk, egymásra mosolygunk, örülünk ennek a néhány előttünk álló percnek. Három lépéssel később azonban megérkezik a férj. Az apa. Hangja egy pillanat alatt betölti a teret. Felesége fölé magasodik, mutató ujja felemelésével pedig határozottan nyomatékosítja a gyerek felé intézett szavait: "Kifelé innen, de nagyon gyorsan! Itt csak teljesen felesleges dolgok vannak. Jellemző anyádra, hogy idehozott."

Egy pillanatra összeér a tekintetünk. Látom a szégyent a szemében. Ettől persze én is rosszul érzem magam, és felidéződik bennem egy régi emlék. Sok éve egy egzotikus országban jártunk, ahol a bennünket körülvevő árusok zsákszámra kínálták a portékáikat. A párok általában együtt válogattak, a nők a magukra aggatott bizsukkal "táncolták körbe" a párjukat: Na, mit gondolsz, hogy áll, tetszik neked?

Az egyik nő csillogó szemmel hátrafordult az akkor odaérkező férjéhez és a nyakában lógó láncra mutatott, ami gyönyörűen passzolt a szeme színéhez: "Ugye meseszép?" - kérdezte. A férfi pedig összehúzott szemmel és valami dermesztő hidegséggel a hangjában rárivallt: "Add vissza! Hülye vagy? Semmi szükséged nincs rá." A csivitelésünk, nevetésünk azonnal elhallgatott. Ők elindultak a nyaklánc nélkül, mi pedig kifizettük a saját nyakunkban vagy fülünkben lógó "kacatokat" és csendesen tovább álltunk.

Itt tartok az emlékeimben, miközben már a szokásos bevásárlást intézzük. Észreveszek egy férfit, aki egy zsúfolásig megpakolt bevásárlókocsival, erejét megfeszítve igyekszik asszonya minden kívánságát teljesíteni, de valahogy az utolsó nagyobb tétel már sehogy sem fér fel a kocsira. A nő pedig, mint egy hirtelen ide szökött démon, nagy hangon rikoltozni kezdi: "Normális vagy? Nem látod, hogy leesik? Tedd már le és pakold át a kocsit, te szerencsétlen! Így akarsz odamenni a pénztárhoz?" Mindenki félrenéz, én még egy másodpercre látom a férfi teljesen üres tekintetét.

Számtalanszor hallottam már, amikor párok mások előtt csúnyán beszélnek egymással, és olyan szavakat használnak, amelyek láthatóan nagy fájdalmat okoznak. A megalázottság érzése, amit képesek vagyunk egyetlen odavetett mondatunkkal megteremteni, a megszégyenítés, amivel lehet, hogy soha be nem gyógyuló sebeket ejtünk, számtalan kapcsolat eszköztárában napi gyakorlat.
Mindig elgondolkodom, amikor ilyesmit látok, hallok: vajon honnan jön a szándék?

Talán a régen élt angol prédikátor, Charles Haddon Spurgeon szavaiban a válasz? Ő azt mondja: "Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet."

Elképzelem, ahogyan ezek a párok hazamennek, és résnyire nyitott szemmel,elkeskenyült szájjal, ökölbe szorított kézzel, fénytelen tekintettel élik az életüket. Eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna ha a férfi, aki kiparancsolta a feleségét és a lányát a boltból, azt mondta volna: "drágáim, olyan jó látni az örömötöket". Vagy a másik ott, a bizsurengetegben: "Milyen gyönyörűen ragyog a szemed, visszatükrözi a lánc köveinek fényét, csodálatos vagy!" Esetleg az asszony a boltban: "Várj, máris segítek, nem is tudod milyen hálás vagyok, hogy ennyi mindent bepakoltál már a kocsiba és nem nekem kell fáradni vele." Újraírtam magamban a szavakat, újraszíneztem a kiürült, megbántott tekinteteket.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a szavakkal nem szólunk, hanem érintünk. Hogy a szó teremtés, melyben a teremtett és a teremtő eggyé válik. Ezt nagyon igaznak érzem, és nagy felelősségnek is tartom. Hatalmas ereje van a szavainknak. Lehetnek olyanok, amelyek már rég a múlt ködébe vesztek, de úgy formálják az életünket, hogy nem is tudunk róla.

Arra talán kevés ráhatásunk van, hogy egy másik emberben mennyi a szeretet irántunk. Az azonban, hogy milyen szavakat engedünk be az életünkbe, rajtunk is múlik. Ne hagyjuk, hogy szavakkal bántalmazzanak.

Nyitókép: Shutterstock