Megaláz és megsemmisít a szavaival - tényleg ilyen párt akarsz?!

Vendégségbe voltunk hivatalosak, ezért beugrottunk egy kis csokiért vagy valamilyen csecsebecséért egy üzletbe. A polcok teli színekkel, hangulatokkal, csábító formákkal. Nézelődöm. Mögöttem nagy izgalommal lép be egy tíz év körüli kislány és az anyukája.

Látom, hasonló cipőben járunk, egymásra mosolygunk, örülünk ennek a néhány előttünk álló percnek. Három lépéssel később azonban megérkezik a férj. Az apa. Hangja egy pillanat alatt betölti a teret. Felesége fölé magasodik, mutató ujja felemelésével pedig határozottan nyomatékosítja a gyerek felé intézett szavait: "Kifelé innen, de nagyon gyorsan! Itt csak teljesen felesleges dolgok vannak. Jellemző anyádra, hogy idehozott."

A nő lehajtja a fejét, a kislány még próbálkozik, de hiába. Anyja - remélve, hogy nem sokan hallották az előző közjátékot -, gyorsan megfogja a lánya kezét és szó nélkül kihúzza a boltból.

Egy pillanatra összeér a tekintetünk. Látom a szégyent a szemében. Ettől persze én is rosszul érzem magam, és felidéződik bennem egy régi emlék. Sok éve egy egzotikus országban jártunk, ahol a bennünket körülvevő árusok zsákszámra kínálták a portékáikat. A párok általában együtt válogattak, a nők a magukra aggatott bizsukkal "táncolták körbe" a párjukat: Na, mit gondolsz, hogy áll, tetszik neked?

Az egyik nő csillogó szemmel hátrafordult az akkor odaérkező férjéhez és a nyakában lógó láncra mutatott, ami gyönyörűen passzolt a szeme színéhez: "Ugye meseszép?" - kérdezte. A férfi pedig összehúzott szemmel és valami dermesztő hidegséggel a hangjában rárivallt: "Add vissza! Hülye vagy? Semmi szükséged nincs rá." A csivitelésünk, nevetésünk azonnal elhallgatott. Ők elindultak a nyaklánc nélkül, mi pedig kifizettük a saját nyakunkban vagy fülünkben lógó "kacatokat" és csendesen tovább álltunk.

Itt tartok az emlékeimben, miközben már a szokásos bevásárlást intézzük. Észreveszek egy férfit, aki egy zsúfolásig megpakolt bevásárlókocsival, erejét megfeszítve igyekszik asszonya minden kívánságát teljesíteni, de valahogy az utolsó nagyobb tétel már sehogy sem fér fel a kocsira. A nő pedig, mint egy hirtelen ide szökött démon, nagy hangon rikoltozni kezdi: "Normális vagy? Nem látod, hogy leesik? Tedd már le és pakold át a kocsit, te szerencsétlen! Így akarsz odamenni a pénztárhoz?" Mindenki félrenéz, én még egy másodpercre látom a férfi teljesen üres tekintetét.

Forrás: Shutterstock

Számtalanszor hallottam már, amikor párok mások előtt csúnyán beszélnek egymással, és olyan szavakat használnak, amelyek láthatóan nagy fájdalmat okoznak. A megalázottság érzése, amit képesek vagyunk egyetlen odavetett mondatunkkal megteremteni, a megszégyenítés, amivel lehet, hogy soha be nem gyógyuló sebeket ejtünk, számtalan kapcsolat eszköztárában napi gyakorlat.
Mindig elgondolkodom, amikor ilyesmit látok, hallok: vajon honnan jön a szándék?

A szándék arra, hogy megszégyenítsem azt, akivel közös az életem? Hogy olyan szavakat használjak, amelyek egyértelműen mutatják, én vagyok az, aki hatalmat gyakorlok fölötted, én mondom meg, hogy te jól csinálsz valamit vagy nem. És a legrosszabb: én vagyok az, aki semmire sem tartalak téged.

Talán a régen élt angol prédikátor, Charles Haddon Spurgeon szavaiban a válasz? Ő azt mondja: "Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet."

Elképzelem, ahogyan ezek a párok hazamennek, és résnyire nyitott szemmel,elkeskenyült szájjal, ökölbe szorított kézzel, fénytelen tekintettel élik az életüket. Eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna ha a férfi, aki kiparancsolta a feleségét és a lányát a boltból, azt mondta volna: "drágáim, olyan jó látni az örömötöket". Vagy a másik ott, a bizsurengetegben: "Milyen gyönyörűen ragyog a szemed, visszatükrözi a lánc köveinek fényét, csodálatos vagy!" Esetleg az asszony a boltban: "Várj, máris segítek, nem is tudod milyen hálás vagyok, hogy ennyi mindent bepakoltál már a kocsiba és nem nekem kell fáradni vele." Újraírtam magamban a szavakat, újraszíneztem a kiürült, megbántott tekinteteket.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a szavakkal nem szólunk, hanem érintünk. Hogy a szó teremtés, melyben a teremtett és a teremtő eggyé válik. Ezt nagyon igaznak érzem, és nagy felelősségnek is tartom. Hatalmas ereje van a szavainknak. Lehetnek olyanok, amelyek már rég a múlt ködébe vesztek, de úgy formálják az életünket, hogy nem is tudunk róla.

Arra talán kevés ráhatásunk van, hogy egy másik emberben mennyi a szeretet irántunk. Az azonban, hogy milyen szavakat engedünk be az életünkbe, rajtunk is múlik. Ne hagyjuk, hogy szavakkal bántalmazzanak.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?