A vetélés az egyik legnagyobb tragédia, ami egy nővel történhet

Mindez vett körbe szoros és tág környezetemben, miután megéltem az egyik legrosszabb dolgot, ami egy leendő anyukával történhet: elvetéltem. Egyáltalán nem számítottunk ilyen végkifejletre. Már ez-az be volt szerezve előre, a babaszoba is idejekorán készenállt az új lakójára. Már ízlelgettük a kedvenc fiú és lány nevünket. Hogyan fogjuk becézni, dédelgetni, megdorgálni, megölelni, össze-vissza puszilgatni.

Miután megtudtam, hogy ő létezik, óvtam magamat, s őt is. Folyton beszélgettem vele, tudtam, hogy sokat jelent, ha beszélek hozzá. A férjem is hasonlóan viselkedett. Szinte csak jóllakott pukliként dudorodó pocakomat simogatta, suttogott neki esténként. Mind nagyon vártuk őt.

De lett. Elvesztettem a testemből egy darabot, egy olyan részt, ami sosem hittem volna, hogy valaha, bárkinél és bárminél is fontosabb lehet. Megmagyarázhatatlan üresség lett úrrá a bensőmön. A procedúra után az orvos úgy engedett utamra: „Tudom Saci, hogy ez most az utolsó dolog, amire gondolni akar, de nincs veszve semmi és idővel, ha készen áll, megint próbálkozhat anya lenni."
Otthon kerültem a babaszobát. Talán tudat alatt tudatosan, de valójában volt elég teendőm a munkában, otthon, szóval gondolatelterelés volt bőven. Esténként pedig hullafáradtan dőltem be az ágyba.

Be kell valljam, nem tudtam, mit mondhattam volna. Hogy fáj? Persze. Megvolt a magam egészséges gyász érzete, de nem akartam hagyni, hogy bekebelezzen. Amikor mégis felül akart rajtam kerekedni az érzés, eszembe jutottak az orvos szavai. Sőt... valószínűleg az ő útravalója segített abban, hogy ne emésszem magam a történtek miatt, mert a körülöttem kínosan hallgatók és könnyes szemű emberek nem tehermentesítettek engem.

Kellemetlen dolog, ha valakit a környezetedben veszteség ér. Nem tudod, hogyan viszonyulj hozzá és a témához. Felhozd? Ne hozd? Hagyd figyelmen kívül, a még elegáns módon? Vagy finoman azért fejezd ki, hogy téged hogyan érint a másik vesztesége, hátha egy húron pendültök?

Amikor már a sokadik ilyen ember talált be a boltban, a munkahelyen, döntésre jutottam. Másfél hónappal később lenyomtam a babaszoba ajtajának kilincsét. Hosszas bámészkodás után

a közösségi oldalam falára. Egyrészt, hogy mindenkinek, egyszerre megválaszoljam a kérdéseit, másrészt, hogy hátha segítség lesz ez más, hasonló cipőben járó, elárvult édesanyának:

„Ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztem, akkor lassan pocakos fotókat töltenék fel és nem ezt az üres, elhagyatott, babaillat-mentes, magányos kuckót. Derült-égből villámcsapásként ért, hogy ez a kisangyal végül nem akart megérkezni hozzánk, útja elején megállt és más végkifejletet választott. Már nagyon szerettük mind, pedig nem is ismertük. Úgy érzem, hogy egy űr képződött bennem, ami kong az ürességtől. Azonban, egy olyan pozitív löketet kaptam még a kórházban, ami valamiért nem engedi, hogy teljességgel szomorkodjak. Ez az űr bennem kitölthető. Megint érezhetem azt, ami nemrég még éreztem: a szeretetet. Lehetek a védelmezője és ez a babaillat-mentes szoba is megtöltődhet még babakacajjal, illattal és mindennel, amivel most kellett volna. De nem volt még itt az idő, ezek szerint. Idővel ezt majd elfogadom, megemésztem, s kezdem elölről, mert nem mondtak le rólam teljesen az égiek..."

Saci történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock