Vetélésem története

"Pontosan tudtam, hogy azért nem szólal meg az engem vizsgáló orvos, mert képtelen bármit is mondani. Túl régóta ismert már, tudta, hogy ilyen helyzetben is képes leszek nyugodt maradni. Utólag azt kívánom, bár ne tudtam volna. Bárcsak képes lettem volna zokogásban kitörni. Vagy egyáltalán érezni. De legalább egy fránya könnycsepp gurult volna le az arcomon, hogy tudassa velem és a külvilággal is, hogy emberből, nőből vagyok.

Mert ugye ilyenkor sem mehetünk el a társadalmi elvárás mellett, miszerint a nők sírnak örömükben bánatukban. Kivéve, akik nem. De róluk nem ejtünk szót. Minthogy jobbára a spontán vetélésről sem.

Kínosan lassan vánszorogtak a másodpercek. Tudtam, hogy vége van. Elment a pici lény, aki néhány hétig az egész világnál többet jelentett nekem. Érzelmektől mentesen feküdtem az ágyon, vettem egy nagy levegőt, és még mosolyogni is próbáltam.

Mondjuk 38 évesen, védőnőként, kívülről stabilnak tűnő párkapcsolatban kinek ne lett volna ez egyértelmű. Kimondhatatlanul szerettem volna anya lenni. Kislány korom óta vágytam rá. Bár erről kevesen tudtak.

Mint ahogy azt sem meséltem el fűnek-fának, hogy gyerekként sokszor játszottam baba várósat. Labdát tettem a pólóm alá, majd mély fájdalmak közepette világra hoztam a kisdedet. Féltve őriztem, etettem, pelenkáztam, öltöztettem, fürdettem, altattam és sétálni vittem. Tisztában voltam vele, hogy ez nem igazi, de úgy éreztem gyakorolnom kell, hogy amikor már élesben megy, ne süljek fel.

De egészen az ágyon fekvő élő halottá változásom pillanatáig, röpke néhány hét erejéig úgy éreztem, hogy végre megkönyörült rajtam a sors. Megannyi kínlódás, anyagi nehézség, megcsalás (engem csaltak, nem én csaltam), alkohol- és drog problémákkal küzdő társ után felragyognak az égen a csillagjaim, vagy ha nem is több, de legalább egy. Hát nem egészen ez történt. Sőt ez még csak a lavina parányi kezdete volt.

Lévén, hogy az orvos továbbra sem tudott mit kezdeni a helyzettel, úgy éreztem, kutya kötelességem helytállni, helyette is. Mosolyogtam. És megnyugtattam, hogy éreztem én ezt már.

Ekkor felocsúdott a doki, és felül is bírált: azonnali hatállyal beutalt a kórházba. Már hívta is az ügyeletes kollégáját, aki még aznapra ígérte a műtétet. Itt már üvölteni szerettem volna, hogy NEM, még NE, ne tegyék ezt velünk. Még nem állok készen. Ez nem egy műtét. Ez az álmaim széttépése!

A 11. hétben jártam. Közel három hónapja együtt lélegeztem a pici lénnyel, akit az első pillanattól fogva éreztem. És akkor ott, azon a hideg téli estén elment. Ilyenkor már elkerülhetetlen, hogy műtétileg távolítsák el... hogy lehet ezt a mondatot befejezni?

Nem, mert a baj már megtörtént, de ezt már csak gondoltam, mert az altató megtette jótékony hatását. Rövid műtét volt. Borzalmas ébredéssel. Testem lelkem sajgott. Úgy éreztem magam, mintha valami jégveremben ébredtem volna.

Próbáltam jó kislány lenni, és a helyzetnek megfelelően higgadtnak látszani. Győzött az önuralmam. Még hosszú éveken keresztül.

Négy vetélés, egy újabb megcsalás, egy fájdalmas szakítás, az exem házassága, amelyhez a feleség egykori baráti körünkből került ki, és kisfiuk megszületése kellett, hogy átszakadjon a gát, és merjek üvöltve sírni, ha kell, a nyílt utcán is. Sírni bárhol, és bármikor.

És nem, nem kerültek helyükre a mozaikdarabkák. Lövésem sincs, hogy miért kellett ennyit szenvednem."

^{A történetet Baranyai Kata jegyezte le.}

Nyitókép: iStockphoto