Egy zökkenőmentes terhesség, egy beteg gyerek és egy válás...

Mesi vagyok, 43 éves és egyedül nevelem a 9 éves, fogyatékkal élő kisfiamat. Az apja három éve hagyott el bennünket, azóta is harcolok azért, hogy gyerektartást fizessen. Ő kategorikusan elzárkózik, mindig azzal jön, hogy ennek nem fizet semmit. Így utólag nem is tudom, hogy bírt ki mellettünk hat évet... Aztán később kiderült, mi illetve ki áll a túlórák és a folytonos üzleti utak mögött.

A terhességem zökkenőmentesen zajlott. Minden speciális vizsgálaton átestem, és semmit nem találtak, ami kicsit is eltérne a normálistól. Ekkor már házasok voltunk, és akkoriban úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb emberei mi vagyunk. A férjem nagyon örült, hogy fiút várok. Nagy tervei voltak, mikre fogja megtanítani. Aztán mikor eljött az idő, a természetes szülést hirtelen császárosra kellett cserélni.

Egy többhetes vizsgálatsorozat után kiderült, hogy a gyermekünk, szerelmünk gyümölcse, a kis hercegünk egy ritka idegrendszeri rendellenességben szenved, ami szellemileg és fizikailag is kihat majd az egész életére.Nem leszek álszent, megijedtem. Nagyon. De, azzal a magabiztossággal, hogy a férjemmel együtt mindent meg fogunk tudni adni a kisfiunknak, azaz a lehető legteljesebb életet élhesse így is, bátran mondtam igent erre az elköteleződésre.

Láttam, ahogy a fejében ott és akkor szerte foszlanak a tervek, az álomjövő, amit a trónörökösének szánt. Kiviharzott a szobából, s órákra tűnt el. Mikor megkerült, azt mondta, sokkot kapott és kellett egy kis idő, míg feldolgozza. Később kiderült, hogy nem sikerült neki... Ahogy telt az idő, a hónapok, az évek a kisfiunkkal minden egyre nehezebb lett. Nem tudta magát a korához megfelelően kifejezni, mozogni is csak épphogy, mindenben segítségre szorult. A férjem másfél évig home office-ban dolgozott, hogy tudjon nekem segíteni, s ő is tudja, mit, hogyan kell csinálni, de általában minden nap összevesztünk valamin. Szerencsére a fiunk ebből vajmi keveset értett meg, helyette is nekem fájtak ezek a csaták.

A férjem sokszor jött azzal, hogy nem jól döntöttem... hogy egy életre megpecsételtem a sorsunkat és a gyerekét is. Tudtam, hogy szenvedünk, de azt az elvet vallottam, hogy amíg ez a gyerek küzd az életért, én nem lehetek önző, hogy ebben megakadályozzam. Majd csak akkor adom fel, ha ő is. Addig viszont nem engedem ki a kezeim közül. Szerencsére sokat segített a családunk. A férjemé még azután is, hogy elhagyott minket. A rokonság maradt az egyetlen támaszom a válásunk után...

Ha a családi életünk nem is, legalább a válás eleje csendesen telt. Egyik reggel, mikor kimentem a konyhába, a konyhapulton vártak rám az aláírandó válási papírok és egy kézzel firkantott post it, mi szerint: "Nekem ez nem megy. Előttem még több van, de ha maradok, akkor semmim nem marad."

A legfurább, hogy nem fájt a dolog. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy vége a napi veszekedéseinknek. Mikor leülepedett bennem a válás ténye, megijedtem. Tudtam, éreztem, hogy nekem egy empatikusabb ember jár, mint ő. De vajon létezik ilyen férfi? Aki egy középkorú nőt, és egy beteg gyereket magára vállal és elkötelezi magát? Féltem. Még mindig félek. Még keresem ezt az embert, de mikor felmerül a beteg gyerek kérdése, elillannak. Lassan kezdem úgy érezni, hogy egymagam tökösebb vagyok, mint bármelyik férfi. Pedig nem kérek sokat: empátiát, elfogadást, feltétel nélküli szerelmet és egy hőst, akire a kisfiam ugyan másképp, de felnézhet és számíthat, amíg él.

Mesi történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock