Emelem kalapom az egyedülálló anyák előtt

Az anyaság számos területen megerősíti a nőket, hiszen egy kisbabba olyan érzéseket, ösztönöket és rejtett erőtartalékokat szabadít fel az anyákban, amely segítségével hegyeket lehet megmozgatni. Képesek világra hozni egy kis életet, táplálni, a nap huszonnégy órájában gondoskodni róla, ha pedig kell szinte semennyi alvással és pár falat étellel elkocogni hónapokon át. Szeretni a szívük minden szeretetével, óvni, gondoskodni. Ám bármennyire is természetesnek hangzanak a fent leírtak, a kisgyerekes időszak hatalmas energiákat emészt fel, és bizony testileg, lelkileg is megviseli az ember lányát . Azokat az anyákat is, akik mellett ott áll a párjuk, de

Valóban nem tudom elképzelni, milyen lehet egyedül gyermeket nevelni, esetleg már egyedül is várni. Egyedül végigcsinálni a terhességet, a szülést, az első hetek bizonytalanságát. Hogyan lehet állandóan készenlétben állni, tudva, hogy egyetlen percre sem lehet megpihenni, hiszen mindig, minden nap minden pillanatában egyedül kell kielégíteni egy kisbaba igényeit.

Nincs olyan, hogy más megy. Csak anya van. A kérdéseket és kételyeket nincs kivel megosztani hajnali kettőkor, amikor keservesen sír a gyermek. Nincs ölelés egy hosszú, fárasztó nap után és senki sem nyom egy cuppanós csókot a kimerüléstől remegő ajkakra.

Ez az az élethelyzet, amikor egyedül kell megküzdeni az érzelmi viharokkal, egyedül kell előteremteni a megélhetéshez szükséges anyagiakat és a mindennapokban egy személyben kell képviselni az anyai gyengédséget és az apai határozottságot is. Még akkor is pokolian nehéz lehet mindez, ha van némi segítség a nagyszülők és barátok személyében vagy az apa valamilyen szinten hajlandó a közreműködésre. De ha még ezek sincsenek – se nagyszülők, se segítőkész barátok, se apa -, akkor tényleg lehetetlen küldetésnek tűnik számomra az egész. Pedig nem az, hiszen számos nő képes rá. Képesek mindenre a gyermekükért.

Így hát emelem kalapom minden egyedülálló anya előtt! A kitartásuk előtt, az erejük előtt, a türelmük előtt. A végtelen szeretetük előtt. Többször szembetalálkoztam már azzal a véleménnyel, hogy milyen unalmas, hogy az anyák veregetik egymás vállát, holott mindaz, amit tesznek, természetes. Én viszont azt mondom, igenis lapogassuk egymást hátba és bátorítsuk a másikat!
Talán jobb, amikor az anyák egymásnak esnek - a szó legszorosabb értelmében – azért, mert más nézeteket vallanak? Az jobban tetszik? Nekem nem. Úgyhogy itt és most virtuálisan megveregetem minden anyuka vállát. A hüvelyi úton szülőét, a császárosét, a szoptatósét, a tápszeresét, az együttalvóét, a külön alvóét, dolgozóét, a háztartásbeliét és leginkább az egyedülállóét, mert megérdeklik... mert megérdemeljük.