München: Amikor azt hitték, az írott szó megállítja Hitlert

A II. világháború kiapadhatatlan forrás. Könyvek és filmek tucatjai jelennek meg évről évre, és még mindig képesek az alkotók újat mutatni. A nagy hollywoodi akciófilmek helyett szerintem sokkal pontosabban érzékeltetik a háború borzalmait, a kirobbanásig vezető utat a művészfilmek és az európai alkotások. Nem csak azért, mert ez a kontinens szenvedte el igazán Hitler beteges ámokfutását, hanem mert a kisemberek, a civil áldozatok szemén keresztül a saját bőrünkön érezzük, milyen árat fizetett az emberiség a háborúért.

Nem lehet eleget beszélni a második világháborúról, és addig kötelességünk is foglalkozni vele, amíg élnek azok az emberek, akik tudnak mesélni róla. Alig pár évtized múlva, 2050-re ugyanis már nem lesz olyan élő férfi vagy nő a Földön, aki ott lett volna a világégésnél. Nem lehet mindenki ennek a történetnek a megszállott rajongója, de minél több ember emlékezetében tapad meg ez a borzalom, talán annál nagyobb eséllyel kerüljük el, hogy az emberiség kétszer ugyanabba a gödörbe zuhanjon.

A Netflix vadonatúj alkotása, a München nem egy tipikus, második világháborús akciófilm, nem is tűnik igaz történetnek. Sokkal inkább látszik egy fiktív kémsztorinak, amelynek a háború csak jó hátteret szolgáltat. Ebben van is némi igazság, ugyanis a két fiatal főszereplőt az író, Robert Harris találta ki, azzal a céllal, hogy a segítségükkel szemléltesse, micsoda elkeseredett és eleve kudarcra ítélt kísérlet volt a müncheni egyezménnyel elkerülni a háborút. A szövetségeseknek ez volt a célja, és bármit feláldoztak az elérése érdekében. Olyannyira a béke iránti vágy mozgatta Neville Chamberlain brit miniszterelnököt, hogy talán észre sem vette, nincs értelme tárgyalni egy őrülttel.

Az angoloknak és a világ történészeinek sincs jó véleménye Chamberlainről. Ha igaz mindaz, amit a filmben látunk, miszerint elhiszi, hogy az írott szó, egy Hitler saját szavait tartalmazó papírfecni képes megállítani a diktátort, akkor érthető, miért helyezték alsó polcra a politikai ténykedését. Egyenrangú félként próbálta kezelni azt a fenevadat, akivel tárgyalni sem lett volna szabad. Tálcán nyújtották át neki a Szudétavidéket, szemet hunytak Ausztria bekebelezése felett.

Persze utólag tényleg könnyű okosnak lenni.

A film jól érzékelteti, hogy a háború a küszöbön állt, az indulatok pattanásig feszültek. Habár a Harmadik Birodalom erejének csak pici nyomát látni, mégis felsejlik a sötétség a fehér keményített lepel alól. Erről Chamberlain látszólag nem vesz tudomást, és joviális öregúrként, a béke megteremtőjeként ábrázolják, miközben fiktív hősünk, a náci párt korábbi lelkes híve felismeri és érti a vészjósló jeleket. Ez a kitalált szereplő, egy német fordító az, aki összefog régi egyetemi osztálytársával és legjobb barátjával, az angol miniszterelnök személyi titkárával.

A fikció és a valóság ügyesen keveredik, míg végül egy izgalmas, feszült kémfilmmé áll össze, ami a képernyőhöz szegezi a nézőt. A szereplők felett a kezdetektől fogva ott lebeg Damoklész kardja, és nincs olyan pillanat, amikor ne izgulnánk értük, ne drukkolnánk azért, hogy sikerüljön a tervük. Képes voltam úgy nézni ezt a filmet, hogy elfeledkeztem arról, hogy ez kitaláció. Olyan hiteles a díszlet, az atmoszféra, hogy ha nem tudnám, simán elhinném, hogy ez így történt.

A müncheni egyezmény viszont valós, ahogyan a tény is, hogy egy évvel az aláírása után Hitler minden addigi politikai szabályt és kézfogást felrúgva megtámadta Lengyelországot. Ezért is lebilincselő alkotás a München, mivel tudjuk, hogy mi fog történni, hogy semmi sem állíthatja meg Hitlert, mégis képesek vagyunk ebben a két órában reménykedni, bízni abban, hogy másképp alakul a történelem.

Nyitókép: Netflix