Nehéz örülni a másik boldogságának, amikor te épp rossz passzban vagy

Évekkel ezelőtt történt, hogy összejöttem egy sráccal, és valahogy életemben először minden simán alakult, rendszeresen keresett, találkoztunk, úgy tűnt, hogy kölcsönös a rajongás és a vonzalom. Boldog voltam, úgy éreztem, hogy végre révbe értem és alig vártam, hogy a boldogságomat megosszam másokkal is. Mint minden szerelmes nő, ódákat zengtem a szeretett férfiról, mígnem a legjobb barátnőm közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de ő most nem tud örülni a boldogságomnak.

Mondanom se kell, elképesztően rosszul esett, amit mondott, főleg, hogy évek óta vágytam a nagybetűs szerelemre, és úgy éreztem, hogy ennyi nehéz év után igazán megérdemlem a boldogságot. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a barátnőm épp nem volt jó passzban és nehezére esett azt hallgatni, hogy nekem épp milyen csodás az életem. Akkoriban úgy éreztem, hogy elképesztően önző és ez annak a jele, hogy nem is szeret igazán, de ma már azt gondolom, hogy valójában elképesztően bátor dolog volt, hogy ezt felvállalta előttem. A barátságunk pár hétre megszakadt, nem tudtam, hogy ezek után hogy viselkedjek vele, mit mondhatok, mit nem és továbbra is borzasztóan fájt, hogy a hozzám egyik legközelebb álló ember nem tud velem örülni. A kapcsolat aztán pár hét múlva véget ért és helyreállt a rend köztem és a barátnőm között.

Akkoriban elítéltem őt, de hamarosan én is kerültem olyan helyzetbe, hogy bizony nem tudtam tiszta szívből örülni a másik boldogságának, amitől aztán még rosszabbul éreztem magam.

Sokat beszélgettem erről a témáról másokkal és kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki érzett már hasonlót és nincs ebben semmi ördögtől való. Ha évek óta egyedül élsz és minden vágyad egy párkapcsolat, akkor nehéz örülni annak, hogy másnak összejön, csak neked nem. Ha bármit megadnál egy kisbabáért, akkor igenis fáj, ha kismamákat látsz mindenütt, az meg főleg, ha épp egy barátnőd lesz állapotos. Ha anyagi problémáid vannak, akkor érthető, hogy irritál, ha egy barátodhoz csak úgy áramlik a pénz.

Ez nem arról szól, hogy nem örülünk a másik embernek, inkább arról, hogy még jobban felerősíti a fájdalmat és a hiányt, ami bennünk van. Bár nem kellene, a legtöbben folyamatosan a többi emberhez hasonlítjuk önmagunkat és ilyenkor bizony nem jó érzés, hogy nekünk nem jön össze, ami a másiknak igen. Ráadásul az ember megijed, hogy elveszíti a másikat, ha megváltozik az élethelyzete.

Rossz emberek vagyunk emiatt? Nem. Szimplán esendő emberek vagyunk, akik nem tudják minden pillanatban azt érezni, amit „kellene". Felnőtt korunkban már profik vagyunk abban, hogy leplezzük a valódi érzéseinket, hogy mosolyogjunk akkor is, amikor valami fáj.

Azt gondolom, hogy nincs értelme a rossz érzéseket elnyomni, az ember legalább saját magához legyen őszinte, viszont a másik örömét sem illik elrontani. Sőt, inkább reményt adhat, hogy ha neki sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülhetne?

Nyitókép: Shutterstock