Néha pont azt az embert nem ismerjük, aki a legközelebb áll hozzánk

Az elmúlt másfél évben két barátnőt veszítettem el. Az első esetben voltak előjelek, de a másik esetben egy vita kapcsán robbant a bomba, és a barátnőm olyan dolgokat vágott a fejemhez, amelyekről soha nem beszélt nekem előtte. Csak pislogtam, hogy mi történik, ha ennyi minden zavarta bennem, akkor miért nem beszélt róla soha, akkor még lett volna remény, hogy megoldjuk, és nem kellett volna egy többéves barátságnak így véget érnie.

Nyilván ez nem egyedi eset. Sok kapcsolat megy tönkre amiatt, mert a problémák nincsenek kimondva. Szerintem mindennek az a gyökere, hogy nem vagyunk igazán őszinték egymáshoz, de a legtöbbször önmagunkhoz sem. Nem vállaljuk fel a valódi érzéseinket, mert félünk konfrontálódni, félünk attól, ha kimondunk dolgokat, akkor valóságossá válnak és elveszíthetjük a másik embert. Inkább tűrünk, a szőnyeg alá söprünk mindent, ami fáj, azt hazudjuk, minden rendben van, de van az a pont, ahol nem megy tovább, már nem tudunk tovább tettetni, robbanunk és ráolvasunk mindent a másikra.

Feldmár András mondta egyszer, hogy a legtöbb családi beszélgetés úgy zajlik, hogy nem egymásról beszélgetünk, hanem mindig egy harmadik vagy negyedik emberről. Róla sokkal könnyebb véleményt formálni, ahelyett, hogy szeretteink szemébe néznénk és bevállalnánk, milyen érzések kavarognak bennünk, mit gondolunk róluk vagy épp magunkról. Nem egy barátnőmtől hallottam már, hogy mennyire fájó, hogy a szülők nem kíváncsiak az érzéseikre, nem kérdezik őket az életükről, amikor otthon vannak, minden valami biztonságos téma van terítéken.

Sokszor gondolok erre, mert valójában nálunk is így zajlik minden családi ebéd, ha hazamegyek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, valójában fogalmam sincs, mi van a szüleim fejében és szívében. Az apám mindig azt mondja, hogy minden rendben, az anyámból meg árad a panasz. Igazán mélyen ritkán szoktunk beszélgetni. Kell egy jól elkapott pillanat, amikor lesz egy kis rés a pajzson és őszintén tudok nekik beszélni az érzéseimről, bár a legtöbbször azt érzem, hogy nem is akarják hallani.

Sokan mondják, hogy ők mennyire őszinték, de az őszinteség nem azt jelenti, hogy nem hazudunk, hanem azt, hogy olyan érzéseket és gondolatokat is felvállalunk, melyeket adott esetben szégyellünk kimondani, vagy amivel tudjuk, hogy fájdalmat okozunk a másiknak. Az őszinteség általában komfortzónán kívüli, ugyanakkor talán az egyetlen út, ami egy igazi emberi kapcsolódáshoz vezet, legyen az egy szülő-gyermek kapcsolat, barátság vagy párkapcsolat.

Nyitókép: Shutterstock