A közösségi média miatt veszítettem el az egyik legrégebbi barátomat

Talán már az első gimis napjainkon kiderült, hogy nemcsak közel lakunk egymáshoz, de gyakorlatilag szinte mindenben hasonlítunk, ami egy tinédzsernek számíthat. Hasonló öltözködési stílus, hasonló humor, zenei ízlés stb. Szinte azonnal barátok lettünk. Nagy összezördüléseink sosem voltak, támogattuk, szerettük és szórakoztattuk egymást négy éven át. Ott volt az esküvőmön is. Elsők között tudta meg, hogy férjhez megyek, amikor a fiammal várandós lettem, a barátaim közül azt is neki mondtam el először.

Szerettem volna, ha ő lesz a gyermekem keresztanyja, de néhányszor meglátogatott otthon, és látva a kismamáknak szóló magazin fotóit, mindig röhögni kezdett, hogy fúj, de undorítóak a kisbabák. Egy idő után ez zavarni kezdett, ezért inkább az egyik testvéremet és a párját kértem fel keresztszülőnek. Miután megszületett a kicsi, elszakadtunk, nem jött megnézni, nem hívott, nem érdeklődött. Nem érdekeltük. Én ennek ellenére szerettem volna tudni róla, hiszen a barátom volt, a legjobb - huszonévesen még én is rangsoroltam, azóta tudom, hogy ez butaság. Szóval, érdeklődtem, és amikor megtudtam, hogy az évek óta tartó párkapcsolatának vége lett, vigaszt akartam nyújtani, de ő elutasított.

Évekig nem találkoztunk, nem beszéltünk, nem tudtunk egymásról semmit. Aztán egyszer csak bejelölt a Facebookon ismerősnek, nyomogatta a lájkokat a posztjaimra, a fotókra, kommentelt, kedvesen. Örültem, hogy újra van köztünk kapcsolat. Később üzenetet is írt, újra beszélgetni kezdtünk, először csak messengeren, majd telefonon, megbeszéltük, hogy találkozunk, a férjeinket is bemutatjuk egymásnak - időközben ő is megtalálta a párját és gyermeke is született.

A kapcsolattartás nagyrészt online térben történt, de elfogadtam, hogy mindketten dolgozunk, gyereket nevelünk, háztartást vezetünk, ez már nem a gimi, nincs idő napi találkozásokra. Nem is lett volna ezzel baj, sok régi baráttal tartjuk így a kapcsolatot, s csak nagy ritkán tudunk személyesen összeülni. De benne volt valami fura, ami ahogy telt az idő, egyre inkább kezdett előtörni.

Eleinte arról beszélt csak, hogy minden tisztelete az enyém, hogy minden probléma ellenére büszke vagyok a gyerekemre, ő bevallja, szégyelli a sajátját. Már ez is bizarr volt, és hiába magyaráztam neki, hogy egy kis egészségügyi probléma, ami ráadásul már a múlt, nem válthat ki belőle ilyen érzéseket. Azaz kiválthat, de nem biztos, hogy ennek így kell lennie. A gyereke a gyereke, legyen bármilyen betegsége, ráadásul az övének már nincs semmi gondja, próbálja elengedni a múltat, s legyen kicsit optimistább. Mire legyen optimista, kérdezte, amikor a világ borzalmas, az emberek gusztustalan szemetek, az emberiségnek ki kellene halnia, és amúgy is minden determinált.

Politizálni kezdett, az oldala semmi másból nem állt, mint hangulatkeltésből, gyalázkodásból, mindenkinek lőttek, aki nem azt a nézetet vallja, mint ő, legalábbis az online térben. Ha a bejegyzéseihez szólt bárki, akinek akár csak egy apróságban is eltért a véleménye, olyan sértegető litániát írt, hogy a másik utána ötször meggondolta, elolvasson-e bármit, amit leír, nemhogy még hozzá is szóljon. Valahogy hiányzott belőle a vitakultúra, pedig a szakmája, hivatása alapján alapkészségének kellett volna lennie. A munkáját is gyűlölte, pedig gyerekekkel foglalkozott, akiket amúgy kedvelt, ahogy ő mondta, csak egy kérése volt hozzájuk: hagyják békén... A szüleiket látni se bírta, szerinte a szülők zöme ostoba és visszataszító.

Eleinte csak a családos, gyerekes, "gyerekszájas" posztjaimra fanyalgott. Ha valami pozitívat írtam, nem reagált, vagy csodálkozó szmájlikkal jelezte, hogy nem érti, mit "optimistáskodok". Az élet nehéz, mondta, és úgy gondolta, több gondom van annál, hogy jól érezzem magam, sok a súlyos problémám, a nehéz élethelyzetem ahhoz, hogy derűs legyek. Meg amúgy is, ne osszak meg semmit, ha nem tudok olyat, ami előre viszi a világot.

Az egykor közös barátainkat folyton szidta, elmondta, ha véletlenül meglátja az utcán őket, elfordul, elsiet, látni sem bírja azt a sok idiótát, gyűlöli őket. A férjéről is hasonló véleménnyel volt, ordibálva taglalta, micsoda egy gyenge ember, se akarata, se ötlete, se véleménye...

Nem tudom, mitől fordult ki önmagából, de a barátságunk utolsó hónapjaiban már csak a politika volt az élete, fröcsögött, leszólt, vagdalkozott, őrjöngött az oldalán. Aztán egyszer írt egy üzenetet. Nem hívott fel, nem akart találkozni, hogy megbeszéljük, csak üzenetet írt. Épp akkor, amikor én is azt kezdtem érezni, hogy most már beszélnünk kell, mert a helyzet tarthatatlan.

Annyit mondott, nagyon tisztel, amiért szeretem a gyerekeimet, de amit az oldalamon művelek - pozitív hangulat, képek a kicsikről -, számára elviselhetetlen. Nem érti és nem is akarja érteni, különösen elfogadni, hogy jó a kedvem, amikor a világ körülöttem összeomlani látszik. Felszínesnek tart az emberszeretetem miatt, és vegyem tudomásul, hogy nem vagyok jobb nála, csak mert én szeretem az embereket, ő meg gyűlöli. Sosem gondoltam ezt magamról, sem róla, eszembe nem jutott, hogy bármelyikünk jobb lenne a másiknál.

Azzal zárta a mondandóját, hogy tudnom kell, hogy szeret, de nem bír elviselni, ezért meg akarja szakítani velem a kapcsolatot, minden formában. Sem személyesen, sem online nem akar többé látni, mert számára az, amit a közösségi médiában képviselek, elfogadhatatlan. A Facebook nem arra való, amire használom, annak sokkal nagyobb ereje van annál, hogy a "gyerekeim hülyeségeit" írogassam oda, ezért letilt, töröl ott is és az életéből is. Ebben maradtunk.

Aztán egyszer, kb. egy évvel a letaglózó üzenetváltásunk után észrevettem, hogy már nem vagyok letiltva nála, láttam, hogy megnézte a posztjaimat, a fotóimat. Nem reagált, de ott volt. Én nem néztem meg, ő mit írogat, nem akartam tudni, hol tart, és ez azóta is így van. Már a kapcsolat fonalát sem szeretném újra felvenni vele, s bár az életem egy szakaszában nagyon fontos volt nekem, már nem hiányzik. Lezártam a barátságunkat. A gyerekeim pedig nőnek, és ahogy az lenni szokott, már nem rakhatok ki róluk akármit, sőt, leginkább semmit, pedig rengeteg ismerős, barát, távol élő rokon és családtag igényelné. De megoldjuk másképp.

Sára történetét Könyves Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock