Bármit megtettem volna érted, de te észre sem vettél

Egy sűrű, stresszes nap után épphogy beestem az első angolórára. Az arcom ki volt pirosodva a rohanástól, kicsit el is áztam, mert eleredt az eső, én meg persze otthon hagytam az esernyőmet. Ahogy beléptem a terembe, egy meseszép kék szempárral találtam magam szemben, és akkor már tudtam, hogy utálni fogom magam amiatt, hogy arra sem volt időm, hogy egy enyhe sminket feldobjak magamra. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy pont egy angol nyelvtanfolyamon fogok belefutni egy olyan pasiba, mint amilyen te vagy. Jóképű, intelligens, kedves, egyszóval tökéletes.

Az óra közepes volt, de igazán mindegy is volt, miről beszélgettünk, mert nekem minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy a tananyagra koncentráljak. Teljesen megbabonáztál a kék szemeiddel és a mosolyoddal, alig tudtam rólad levenni a szememet. Idejét sem tudom, mikor történt velem utoljára ilyen, teljesen elvesztettem önmagam arra a másfél órára.

Amikor hazaértem, azonnal rád kerestem Facebookon, mindenáron ki akartam deríteni, hogy vajon foglalt-e a szíved, de nem találtam erre utaló jeleket. Legközelebb már jól felkészültem, felvettem az egyik csinos ruhámat, magassarkú csizmát húztam és a vörös rúzs sem maradhatott el. Na jó, lehet, hogy kicsit túlzás volt egy angolórára, de be akartam vetni magam, hogy észrevegyél. Az első alkalommal ugyan néha összeakadt a tekintetünk, de nem éreztem, hogy különösebben érdeklődnél irántam, úgyhogy mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy a második alkalommal már másképp legyen.

Kicsit előbb értem oda, hátha lesz lehetőségem beszélgetni veled, de most te voltál az, aki később érkezett. Kicsit csodálkozva néztél rám, mégiscsak hatásos volt a piros rúzs, de kerülted a további szemkontaktust. „Ez nem lehet igaz!" – dühöngtem magamban, mégis mi kell még ahhoz, hogy felhívjam magamra a figyelmedet? Nem vagyok az a nyomulós típus, de úgy éreztem, most muszáj tennem valamit, úgyhogy az óra végén úgy alakítottam, hogy együtt induljunk el a teremből.

Kicsit feszengtél, ahogy a magassarkú csizmámban hangosan tipegtem melletted, de engem semmi sem érdekelt, csak az, hogy végre kettesben lehetünk. A Ferenciek terénél aztán elváltak az útjaink, pedig bíztam abban, hogy legalább egy darabon elkísérsz, sőt, az is megfordult a fejemben, hátha meghívsz egy italra, azt se bántam volna, ha angolt gyakorlunk közben. Legnagyobb bánatomra azonban nem történt semmi, te mentél balra, én meg jobbra.

Gondoltam, sebaj, van még remény, biztosan idő kell neked, de majd tuti rájössz, hogy én vagyok az a nő, akire mindig is vágytál. Továbbra is lelkesen jártam az angolórára, ki nem hagytam volt semmi pénzért. Már messziről kedvesen mosolyogtam rád, próbáltam veled szóba elegyedni, de te továbbra sem nyitottál felém. Udvarias voltál és kedves, de ha közeledni próbáltam, azt hárítottad, az óra végén pedig mindig úgy alakítottad a dolgokat, hogy még véletlenül se maradjunk kettesben. Egy idő után nyilván leesett, hogy az érzelmeim egyoldalúak az irányodba. Lassan már félve mentem az órára, fájt, hogy semmibe veszel és hogy nincs nálad esélyem.

Az utolsó órán aztán teljesen véletlenül kiderült, hogy menyasszonyod van, nyáron lesz az esküvőtök. Akkor már letettem rólad, már nem érdekelt, mi van aznap rajtam és a piros rúzs is otthon maradt a fiókban. Amikor kiderült, hogy foglalt vagy, megkönnyebbültem, hogy nem velem volt a baj és jót mosolyogtam azon, hogy bár szerelemre nem leltem, legalább szorgalmasan jártam a tanfolyamra és jól megtanultam angolul.

Nyitókép: Shutterstock