Férfiak megannyi furcsa szokással, avagy ezek voltak életem legkínosabb randijai

Elsőre minden, mindig tökéletesnek tűnik. Legalábbis mind ezt gondoljuk, miután pár alkalommal már elbeszélgettünk a kiszemelttel, és egész szimpatikus volt a múltja, a jelenlegi körülményei, külön hab a tortán, ha még zsánerünk is a fickó és külsőre minden klappol rajta. Aztán elkezdünk izgatottan készülni az első randira, próbáljuk a legjobb formánkat hozni és a legcsábosabb mosolyunkat megvillantani. Majd hidegzuhanyként tör ránk a csalódottság érzése, mert olyat tapasztalunk a randin, melynek hatására ezt az alkalmat is a „félresikerült találkák" láthatatlan polcára kényszerülünk feltenni.

Az első ilyen randipartneremet társkeresőn ismertem meg. A srác tök kedves volt, elvitt egy teaházba, ahol csomót beszélgettünk és nagyon szimpatizáltunk egymással. Aztán hirtelen rátért a családi háttereinkre, és kiderült, hogy az édesanyja pszichológus, az apja pedig szívsebész Amerikában. Miután megosztottam vele, hogy az én szüleim szakácsok, azonnal lekeverte a randit, körülbelül harminc perc múlva már a hazafele guruló buszon találtam magam. Rendkívül sajnálom, hogy nem mondtam meg neki akkor a magamét, hisz miért lettem én elítélve azért, mert a szüleim nem jómódú, egyetemet végzett emberek? Kiváló szakács mindkettő és fantasztikus emberek. A diplomát és az intelligenciát nem együtt osztják – ahogy mondani szokás -, de ez nekem csak sokkal később jött a nyelvemre.

Aztán ott volt a pasi, aki jó pár randi után felhívott magához, majd miután a sokadik próbálkozása ellenére is „fél hatot mutatott odalent az órája", mérgében elkezdett velem ordibálni, és mindennek lehordani. Kicsit megijedtem, így szedtem hát a sátorfámat, hogy hazainduljak, de nem igazán akart kiengedni a lakásából. Hosszas könyörgésem közepette végre kitárta előttem az ajtót, de még a folyosón utánam ordította, hogy megyek én még az ő utcájába.

Az egyik klasszikus kedvencem mégis az volt, amikor egy fogadás tárgyává váltam. Történt ugyanis, hogy az egyik srác bemutatott a haverjának, akivel rögtön szimpatizálni kezdtünk, majd meg is beszéltük a randit. Elsőre benézte a srác a kerületet, ahol laktam és egy másik kerület ugyanolyan nevű utcájához ment el, másodszorra azt kamuzta, hogy ott volt a megbeszélt találkahelyen, csak egy emelettel lejjebb, harmadszor pedig – mikor már végre találkoztunk –, előadta a „még mindig nincs túl az exén" szöveget. Azt pedig, hogy fogadtak a haverjaival, hogy képes lesz-e engem behülyíteni, csak később tudtam meg.

Túl voltam már jó pár randin és ismerkedésen, kínos jeleneten és számos hülye szituáción, mire megismertem azt az embert, akivel idén három éve boldog házasságban élek már. Ilyen-olyan módon mindegyikünk végig járja a „randiranglétrát", ami által szerzünk egy csomó tapasztalatot, megismerkedünk jónéhány emberrel, remélve, hogy egyikük lesz az, aki mellett végre lehorgonyozhatunk és akivel összeköthetjük az életünket.

Szerző: Hegedűs Henriett

Nyitókép: Shutterstock