Egy csók döbbentett rá, hogy már nem tartozunk össze...

Képtelen volt elfogadni, hogy megbukott, mint társ. Úgy érezte, ez így nem is igaz - inkább csak az ideál tört ketté, amit a tökéletes társról formált magában. Ahogy eljutott idáig a gondolataiban, kibuggyantak a könnyei.

A hideg levegő szinte marta az arcát, mégsem szállt taxiba. Érezni akarta, hogy végre fáj, emellett felejteni akart, maga mögött hagyni az éjszakát, ami elől most olyan szapora léptekkel menekül. Mintha meg nem történtté lehetne tenni, hogy végre valaki újra szerette. Önzetlenül és elvárások nélkül - egyszerűen azért, mert van, mert létezik, mert olyan, amilyen.

Na, de elég a nagy szavakból, hiszen illúzió az egész - dorgálta magát, miközben a hídról átért a körút éledező, nem éppen magasztos valóságába. A bulizó fiataloknak köszönhetően a környék ilyenkor szinte már romokban hever. Szorosabbra húzta a kabátját, és félhangosan azt mormolta magában: már csak néhány perc, és otthon lesz.

Azt hitte, megtalálta azt az embert, akivel együtt fognak megöregedni. Akivel közösen unokáznak majd - de persze előtte megküzdenek a közös csemeték felnevelésével, és minden közös gondtól csak erősebbek lesznek. Szentül hitte, hogy a problémák, az akadályok, a terhek csak erősebbé teszik majd a szövetségüket. De paff - a lufi kipukkadt.

Pokolian pocsék érzés, hogy nő létére ő volt az, aki beleverte szerelmük koporsójába az utolsó szöget. Ráadásul így. Megcsalással. Azzal, hogy hagyta: szeresse egy másik férfi. Hova tűnt közben a józan ítélőképessége? Hogy nem jutott eszébe az az ember, aki az otthonukban várja - abban az otthonban, amely mostanra már csak idézőjeles lett?

Már, ha egyáltalán ott van, és várja. Eszébe jutott az elmúlt fél év: szinte filmként pergett le előtte. Az első nap az új munkahelyén. Az első este, amikor hullafáradtan, 13 óra munka után hazaesett, és annyira szerette volna, hogy a szerelme legalább egy behűtött sörrel várja. Ő viszont ehelyett a kanapén feküdt - csaka kutya adta lelkes ugrálással tudtára, hogy rohadtul várja az esti sétát. Ez volt az első pofon, de nem a legnagyobb.

Az sokkal nagyobb érvágás volt, amikor tudatosult benne: a férfi, a nagy szerelme tesz rá, hogy ő mennyit dolgozott aznap, vagy egyáltalán evett-e. Nem, ez nem volt fontos, egyszerűen nem számított. Az egyetlen, ami lényeges volt, hogy ha otthon vannak, akkor csakis körülötte forogjon a világ.

Tudta jól, nem ok nélkül jutott el odáig, hogy végül engedjen egy másik férfinak. Ennek ellenére mégis bekapcsolt benne az a bizonyos lelkiismeret: talán, ha nem vállalta volna el azt a munkát... Vagy, ha képes lett volna arra, hogy a saját igényeit továbbra is háttérbe szorítsa...

Nos, akkor most nem kellene azon agyalnia, hogyan teszi ki azt a nagyra nőtt mamlaszt a saját lakásából - mert abban már biztos volt, hogy fel fogja számolni a közös életüket. Bármilyen is volt a kapcsolatuk, azzal, hogy egy másik férfi ölelő karjaiba bújt, voltaképpen saját magát köpte szemen - még akkor is, ha egy kósza csóknál nem történt több. Vélhetően ez a mai világban nem is megcsalás - de az ő számára igen...

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Shutterstock