Csak téged szerettelek a télben...

Egész életemben utáltam a telet, a hideget, és ezen még az sem segít, hogy milyen szép a havas táj. Mi a franc szép abban, hogy egy gardróbnyi ruhát kell magadra szedned, hogy hetekig a szürkeségben élsz, és még a Napot sem látod?!

Azonban most, ahogy beköszöntöttek a mínuszok, mégis különös melegséget hoztak magukkal. Emlékeket, érzéseket, amik nélkül ma kevesebb lennék. Milyen furcsa, hogy egy meghatározó találkozás az életedben még az addig annyira utált évszakot is képes szebbé tenni...

Pedig valami "kötelező" első, jó benyomást kellett volna tennem rád, de végül már ez sem érdekelt. Nem érdekelt, mit gondolsz rólam. Ha agyonütöttek volna, akkor sem tudtam volna megtippelni, mi jár a fejedben. Csak bambán néztél rám, mint aki fel sem fogja, mit beszélek.

Milyen szép és romantikus lett volna, ha utólag kiderül: a reakciódat a sugárzó lényem váltotta ki. És te már akkor tudtad, hogy én vagyok az a nő, akit hetek múlva a karodban tartasz, és nem akarsz elengedni. Akivel szaladgálni szeretnél a nyári záporban, nagyokat sétálni a naplementében, miközben a fülébe suttogod, hogy szereted...

Utólag csak az derült ki, hogy akkor arra gondoltál: csak mondjam, amit akarok, ha kell, megígéred nekem, hogy te leszel a csillagszemű juhász, és csak arra vártál, hogy megforduljak. Mert ha jó a seggem, tán még meg is dugnál... No és persze egy év alatt az is kiderült, hogy sétálni is utálsz, így a szaladgálás szóba sem jöhet.

A beszélgetésünk után aztán te lettél az a férfi, aki óvatosan lépdelt felém, és aki pontosan tudta, hogy nekem már "nagy mese kell". A kicsiket már eljátszották előtted, így ha azzal állnál elő, kudarca ítéled magadat és minket is. Pár hét után te lettél az a férfi is, aki a karjában tartott, aki azt mondta, megérkezett, és aki meg akart tartani. Hogy miért? Ezt még az istenek sem tudják.

De szívesen hallgattad, mert én olvastam - majd elaludtál. Én utána sokáig néztelek. Figyeltem az arcod, a vonásaid. Akartam olvasni rólad, belőled: a titkaid, az érzéseid, az álmaid! Azt hiszem, akkor éreztem először, mélyen, hogy te vagy az, akivel eltöltenék még számtalan "unalmas" estét.

Biztosra veheted, nincs olyan nő a földön, aki annyit bámult volna álmodban, mint én. Olyankor mindig arra gondolok, hogy cseszd meg! Minden marhaságod, mániád és dilid ellenére is, még akkor is, ha néha legszívesebben agyoncsapnálak, még akkor is, ha két tök különböző ember csiszolódása néha nagyon fájó, még akkor is, ha sokszor nem értünk egyet, és vitázunk, akkor is te vagy az, akit még sokat néznék, miközben alszik. És felolvasnék akár egy soha véget nem érős regényt is...

Nyitókép: Shutterstock