Félek belemenni egy párkapcsolatba, mert nem akarom újra elveszíteni önmagam

Érdekes, hogy sokszor akkor csöppentek be a meghatározó férfiak az életembe, amikor alapjában véve jól éreztem magam a bőrömben. Magabiztos voltam, voltak barátaim, hobbijaim és programjaim, de amikor megismerkedtem valakivel, általában minden megváltozott. Tudat alatt arra voltam berendezkedve, hogy rögtön elkezdjem figyelni a másik igényeit, szerettem volna őt boldognak látni és egyre inkább háttérbe szorítottam önmagam. Amikor pedig ezek a párkapcsolatok nem úgy alakultak, ahogy én azt szerettem volna, akkor egyre inkább kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj.

Elmúlt a magabiztosságom, kezdtem magamat megkérdőjelezni és a boldogságomat leginkább a másiktól tettem függővé. Szorongtam, féltem, hogy elhagynak, hogy megint azt fogom megtapasztalni, hogy engem nem lehet szeretni. Emlékszem, az utolsó szakításom előtt azt éreztem, ha még egy exem azt érezteti velem, hogy nem vagyok elég jó, akkor azt nem fogom túlélni, én belehalok még egy visszautasításba. Persze, nem haltam bele, az élet ment tovább, ugyanakkor egyre jobban kezdtem félteni a szívemet. Eddig mindig azt csináltam, hogy szépen felépítettem magam újra, majd a következő férfinak ismét odaadtam mindent, de ezúttal másképp történt.

Meg akartam érteni, hogy miért történik ez velem és fejest ugrottam az önismeret mélységeibe. Rájöttem, hogy kapcsolatfüggő vagyok és szinte az összes eddigi párkapcsolatom egy lelkileg bántalmazó kapcsolat volt. Ahol nem bántottak, ott érzelmileg ignoráltak és hát az sem volt éppen felemelő élmény.

Sokan mondták nekem, hogy nem szeretem magam eléggé, amiért benne maradtam ezekben a bántalmazó kapcsolatokban.

Bár fáj beismerni, igazuk volt. Ahogy abban is, hogy nem tehetem a boldogságomat függővé egy férfitól és nem várhatom azt állandóan, hogy valaki megmentsen. Igy hát fogtam magam és szembenéztem az összes fájdalmammal. Újra átéltem őket, elgyászoltam a be nem teljesült szerelmeket, és azt, hogy nem lehetett olyan gyerekkorom, amire igazán vágytam. Megbocsátottam azoknak, akik bántottak és megbocsátottam saját magamnak is, amiért ezt megengedtem nekik. S bár lehetne még ezt ezerszer jobban csinálni, és a fejlődés sosem áll meg, azt hiszem, egészen jól rendbe szedtem magam.

Most pedig itt állok, most már jóban vagyok önmagammal, jó lenne mindezt megosztani egy társsal, de félek. Sokáig azt hittem, hogy az újabb kudarctól vagy csalódástól tartok, de kiderült, hogy nem. Valójában saját magamat féltem, hogy elég erős vagyok-e már ahhoz, hogy minden körülmények között megmaradjak az, aki vagyok. Vajon meggyógyultam-e már annyira, hogy nem vonzok be olyan férfit az életembe, aki ártani tud nekem, és képes vagyok-e kihátrálni egy kapcsolatból, ha kezdem újra azt érezni, hogy elveszítem önmagam.

Hosszú utat jártam be, rengeteg dolgot tanultam magamról és másokról. Abban is biztos vagyok, hogy egy párkapcsolatban tudnék a leginkább tovább fejlődni, ahol minden nap tükröt tart a párom. Ahogy egy barátnőm fogalmazott, az egyedüllét tulajdonképpen egy biztonságos terep, egy párkapcsolatban már élesben mennek a dolgok. Talán ezért is félelmetes a gondolat, hogy több év szingliség után beengedjek valakit az életembe, ugyanakkor tudom és érzem, hogy itt az idő, ez a következő lépés.

Nyitókép: Shutterstock