Tökéletes párkapcsolat egy életen át - van ilyen?

Tekintve, hogy egyáltalán ez lenne a szándékunk. És miért ne lenne? Csakhogy ez az utópikusnak tetsző állapot egy nagyon rögös ösvényt feltételez, tele csapdákkal és buktatókkal. Nem vagyunk egyformák, és nagyon ritka az, amikor két ember teljesen egy húron pendül minden értelemben. Főleg ritka az, amikor ez a két ember még egymásra is talál...

A többség egész életében keresi a párját, és amikor úgy érzi, megtalálta - a kezdeti időt leszámítva -, csak döcögve működik a dolog. Világnézet, szociális különbözőségek, szexuális étvágy, empátia, munka, vagy az egyszerű, hétköznapi rutint befolyásoló személyiségjegyek - ezek mind olyan dolgok, amiken elbukhat egy kapcsolat. És ha sikerül is mindent megoldani, azonnal felüti fejét a változás. Példának okáért a szülővé válás alapjaiban borítja fel az addigi idillt, de ebbe most ne menjünk bele, mert más téma. Maradjunk csupán a páros felállásnál. Arról is bőven van elmélkednivaló.

Ahogy egy barátom szokta mondogatni, általában azok a házasságok élik túl az idő próbáját, ahol a felek még nagyon korán, tiniként, vagy legfeljebb a húszas éveik legelején egymásra találtak. Na, nem ám a nagy szerelem miatt van ez! A szerelem bármikor beüthet, kortól függetlenül. Pusztán csak arról van szó, hogy abban az életkorban az ember személyisége még képes a fejlődésre, nem áll ellen a változásnak.

Ezek a párok egyszerűen csak együtt nőnek fel, összecsiszolódnak az évek során. Olyannyira, hogy elképzelhetetlenné válik számukra a másik nélkül élni. Minden örömöt együtt éltek át, és minden akadályon együtt verekedték át magukat. A problémáik közösek, ahogyan a megoldás is csak vállvetve, egymásra támaszkodva kivitelezhető.

A másik lehetőség, hogy érettebb fejjel választunk. Viszont idősebb korunkban már nehezebben viseljük el mások rigolyáit. Felnőttként, szilárd világképpel nehéz ismét megtanulni alkalmazkodni, főleg akkor, amikor már saját lakás és önálló egzisztencia birtokában kellene feladnunk a megszokottat valami/valaki új kedvéért. Szeretnénk, nagyon szeretnénk... De valamiért az esetek nagy százalékában nem megy.

Ez az axióma egyébként gyakran tettenérhető a más természetű kapcsolatokban is. A gyerekkori barátság sok esetben tartósabb a későbbi, mondjuk, munkahelyi barátkozáshoz, haverkodáshoz képest. Persze nem mindig, és nem minden esetben. Mégis, körülnézve a távoli és közeli ismerősök között, sokszor úgy érzem, valóban van ebben valami.

Ő, és senki más... Most. Azután múlnak az évek, és egyre-másra kibuknak azok a dolgok, amiket boldogságunkban a szőnyeg alá söpörtünk, mert nem voltunk hajlandóak tudomást venni róluk. Az eltérő szokások, életmód, hobbi, a markánsan különböző szexuális étvágy csupa olyan tényezők, amik csak lassan, évek, évtizedek alatt őrlik fel a biztosnak hitt kapcsolatot.

Sajnos az az érzésem, hogy - mint a legtöbb probléma esetében - itt sem létezik a tuti recept. Hacsak az nem, hogy még a legnagyobb szerelemben is érdemes józanul gondolkodni. Mert bármennyire is fáj, nagy különbségek mellett csak ideig-óráig működik a dolog. És ha már a szerelem... hát mondjuk ki, van olyan is, akit soha meg sem talál. Mégis, sokszor övék a legboldogabb házasság. Hogy is van ez?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock