Szorongok, tehát vagyok

Egy nagyon nehéz időszakomban azt olvastam, hogy a szorongás tulajdonképpen egy teljesen normális dolog, mert csak a szociopaták nem szoronganak. Gondoltam, ez remek, bár jó szarul vagyok, legalább nincs személyiségzavarom.

Amióta az eszemet tudom, szorongok. Persze gyerekkoromban ezt nem tudtam még megfogalmazni, viszont bármi stressz ért, azonnal tövig rágtam a körmeimet. A szüleim mindig rám szóltak, de képtelen voltam abbahagyni. Emlékszem, egyszer a suliban meg kellett mutatni a kezünket, én pedig végtelenül szégyelltem magam, amiért a körmeim úgy néznek ki, ahogy. Elképesztően erős megfelelési kényszerem volt, mindig mindent jól akartam csinálni. Akkoriban még attól is féltem, hogy kikéredzkedjek a mosdóba a tanóra alatt, így előfordult, hogy inkább kis híján bepisiltem.

Pedig látszólag jó gyerekkorom volt, a szüleim minden tőlük telhetőt megtettek, csak éppen nem nagyon értek rá velem foglalkozni. Végtelenül magányos gyerek voltam, aki mindent elkövetett azért, hogy szeressék, hogy ne legyen vele gond, hogy elég jó legyen. Az anyám akkoriban elég feszült volt, sokat káromkodott, abban pedig sosem volt erős, hogy kimutassa a szeretetét, úgyhogy ez nem könnyítette meg a dolgomat. Apu már érzelmesebb volt, de neki mindig hatalmas elvárásai voltak felém, és valahol mindig volt egy olyan érzésem, hogy csak akkor fog szeretni, ha ezeket teljesítem. Nem voltak határaim, féltem nemet mondani, rettegtem, ha rosszul viselkedek, eldobnak és még ennyire sem szeretnek majd.

A szorongásom akkor sem enyhült, amikor felnőttem, csak az iskolát felváltotta a munkahely, a szüleim felé való megfelelés mellé pedig még bejött a férfiaknak való megfelelés is. A mai napig elképesztően jókat tudok szorongani attól, ha a másik nem keres, eltűnik, haragszik rám, esetleg bosszút áll, mert szerinte nem jól viselkedtem.

Forrás: Shutterstock

Szorongó ambivalens kötődés – ezt a szakirodalomban így hívják.

Ezzel a „bocs, hogy élek" attitűddel sikeresen bevonzottam egy csomó nárcisztikus férfit az életembe, akik legalább adtak is okot a rettegésre. Hisz nekik sosem tudtam elég jó lenni, megélhettem, hogy mindig én vagyok a hibás, nem vagyok elég szerethető és a büntetésben is brillíroztak.

Szerencsére azt egy idő után felismertem, hogy ez az áldozat szerep nem túl kifizetődő és csoportos terápia segítségével sikerült annyira megszeretnem magam, hogy képes legyek már nemet mondani és határozottan meghúzni a határaimat. Ma már elkerülnek az érzelmileg bántalmazó emberek, ami hatalmas előrelépés, ugyanakkor a szorongás velem maradt.

Szorongok amiatt, ha nem tudok megfelelően teljesíteni a munkahelyemen és ha nem sikerül az, amit elterveztem. Szorongok amiatt, ha nem tudok megfelelni azoknak az embereknek, akik fontosak nekem és néha amiatt is, hogy mások mit gondolnak rólam. De leginkább amiatt szorongok, hogy bár sokat tettem érte, még mindig nincs párkapcsolatom és ezt egy hatalmas kudarcnak élem meg.
Ilyenkor talán az segít a leginkább, ha kibeszélem magamból ezerszer is azt, ami bánt, vagy ha elmegyek egy hosszú sétára a természetben. Az is segít, ha színezek, ez mindig oldja bennem a stresszt. Segít a tánc, a mozgás, egy mozi vagy egy Netflix-sorozat, mert ilyenkor úgy érzem, mintha egy másik világba kerülnék. És az utazás, ahol annyi új inger ér, hogy segít elterelni a figyelmemet a zord valóságról.

De bármit is teszek, valójában a szorongás ritkán múlik el, velem van mindig, és ha azt is gondolom, hogy jól vagyok, a legkisebb inger hatására megjelenik. Néha csak figyelem, ahogy munkálkodik bennem, ahogy megjelenik az a kislány, aki annak idején az ágyán kuporgott és rágta a körmét. Ilyenkor gondolatban átölelem őt és elfogadom, hogy ezt érzem. Kár lenne küzdeni ellene. A szorongás a személyiségem része, el kell fogadnom, hogy időnként megmutatja magát, majd megy tovább.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek